Ha valamiről túl sokat vitatkozunk, előbb-utóbb megjelennek a bizonytalanok, a szkeptikusok, a fogalommagyarázók, az agnosztikusok, meg a többiek is: “Most akkor van szerepválság vagy nincsen?” “Nincsen, ez csak hiszti.” “De van, csak még mindig nem érted, mi a különbség sex és gender között.” “Hiába, mert sosem tudunk majd éles határt húzni a genetika és a szocializáció közé.” Satöbbi.
Igen, van válság szerintem is, de ez nem baj. Krízis, ha úgy jobban tetszik. Ha úgy kevésbé erős. Valami változik, és lehet utána jobb is, rosszabb is. A lehetőség adott a számunkra, kérdés, hogyan élünk vele. Azt képzelni, hogy a férfi és női lét jellegzetességei maximálisan adottak – kulturális vakság. A biológia ugyan nem változik (vagy inkább csak számunkra észlelhetetlenül lassan), de a körülmények igen. Tehát a kultúra is. Tehát a férfi, női szerepek is, mert bőven van bennük kulturális elem. Talán egyszer nálunk is a férfiak kötögetnek, a nők pedig pásztorkodnak majd, mint az andokbeli indiánoknál.
Hogy a válságot nem lehetőségnek, hanem problémának látjuk, az is nagyon emberi, hiszen ki szeret a változások kellős közepében ülni? Ki szereti felvállalni a nagyon is bizonytalan kimenetelű, épp íródó történelem felelősségét? Azt hiszem, ilyenkor jó az axiómák szintjéig menni, és onnan kezdeni az új körülményekhez való igazítást. Hogy számomra mik ezek az alapok, azon régóta gondolkodom. Korántsem vagyok kész vele, de van, amit már átszűrtem.
A legalapvetőbb különbséget abban látom, hogy a férfiak a dolgokra koncentrálnak, a nők pedig a kapcsolatokra. Ők adják a világba az energiát, mi áramoltatjuk azt. Ezért is szeretem a Nap és a Hold erejének modelljét. (Meg Isaac Asimov egyik elméletét a földi élet kialakulásáról, miszerint a közeli, nagy tömegű hold gravitációs hatása az aktív lemeztektonika, ami miatt van a bolygónak egy erős háttérsugárzása, és ez indította be az élénk mutációt. Magyarul, a Nap melege és a Hold dinamikája együtt adja az élet alapfeltételeit.)
Az anima és animus létét is igaznak tapasztaltam, minden nőben van valamennyi férfi, és ez fordítva is igaz. Nagyon bölcsnek tartom Richard Rohr gondolatait a férfi útjáról, és régóta gondolkodom a nőén. Vajon a mi is a férfi oldalunkon át juthatunk el a mélyebb női létezéshez?
Hogy kiben mennyi van a másikból, vagy hogy milyen jellemzőkben nyilvánul meg a gyakorlatban, az már nagyon egyéni. (Egy nemi sztereotípia sem jelenti azt, hogy X nő ne tájékozódna jobban mint Y férfi. Vagy hogy Y férfi ne lehetne empatikusabb mint X nő.) Nem tudom, van-e olyan társadalomszintű, általános szerepváltozás, ami már rossz a teljes közösségnek. De azt igen, hogy továbbra is egyetlen személyre vagyok közvetlen hatással: önmagamra. A cél tehát az önazonosság. Ha egyre mélyebbre haladok a saját nőiségemben (aminek a férfias jellemzőim is a részei), akkor közvetve hatással leszek a körülöttem élő férfiakra és nőkre is.
A szerepeket illetően fölösleges általános szabályokat hozni. A konkrét feladatfelosztás úgyis minden párnak feladata. Egyéni tehetség és kedv kérdése a mosogatás, autóvezetés, főzés és vízvezeték szerelés is. Meg persze a körülmények kérdése is, mert adott kapcsolaton belül is kár egy életre kőbe vésni mindent. Változnak a dolgok. És mi is változunk.
Persze sokkal könnyebb a régi szép idők nosztalgiájával vagy a saját működő módszereinkkel felfegyverkezni mások ellen. Ha mindenkinek jó lenne a mi válaszunk, az megszüntetné a belső, titkos bizonytalanságunkat. Ezért egyszerűbb másokról ítéletet mondani mint magunkról: önvédelemből. Arra koncentrálni, nekik mit kéne vagy nem kéne tenniük, hogy kéne gondolkodniuk. Magunkat újra és újra megkérdőjelezni veszélyesebb.
Egyébként, bár férfiak és nők vagyunk, több bennünk a közös mint a különbség: bűn, fájdalom, szeretetéhség, elfogadás, kétely és megbizonyosodás: emberek vagyunk. Vitatkozhatok a női és férfi princípiumon egy életen át, vagy élhetem emberként azt, amit számomra jelent a nőiség, és te is, amit számodra a férfi-lét. Ez az emberség. Abban hasonlítunk leginkább egymásra, hogy mind teljesen különbözőek vagyunk.
Szerinted?
