Asszonyszövet
Történetek, ünnepek, Istenkeresés – női körben.
Kuti Veronika
Én írom az Asszonyszövet blogot.
Mi minden vagyok?
Író, blogger, teológus, dúla, textiljáték-készítő.
Feleség, három kislány Édesanyja.
De nem vagyok oda a címkékért, hiszen nekem is, neked is van millió. Maradjunk annyiban:
Verus vagyok.
“Párbeszéd és növekedés.”
Ez a mottóm.
Hogyan kezdtem?
Hat évig kettesben voltunk a férjemmel, majd a meddőség megoldódása után hirtelen lett négy év alatt három lányunk. Intenzív változás volt. És bár nagyon szeretem az itthoni létet a lányokkal, kellett kezdenem valamit az agyammal, ami túl van a láthatatlan munka logisztikáján.
Erősen grafomán alkat vagyok, a technikát és az online teret is szeretem, ráadásul világ életemben szerettem kéretlenül is elmondani a véleményemet. Adta magát a blogolás.
Pár hét tipródás után, hogy mégis hogyan és mint indítsak el egy felületet, egy péntek este meguntam az analízis-paralízist, és belecsaptam a lecsóba. Így alakult ki az a szokás, hogy minden héten péntek estére készül új blogposzt.
Felbátorodva a blogíráson, belevágtam egy rég dédelgetett tervbe: könyvet kezdtem írni.
Nem egyszerű küzdeni az imposztor-szindrómával, ezért minden eszközzel biztatom magam. Mert író az, aki ír. Nem pedig az, akinek már megjelent a kötete. (Igen, tényleg ez a háttérkép a gépemen.)
Nagyon élvezetes az interjúzás folyamata, az anyag feldolgozása. Sokat tanulok belőle figyelemről, elfogadásról. És az alanyaim is arról számolnak be, hogy jó mesélni az élményeiket, történeteiket. Azt hiszem, máris megérte.
Nem is olyan rég az asszonyok még női körben szültek. Nem csak a hagyományos bába volt a vajúdó édesanyával, hanem az ő anyja, nővére, komaasszonya, keresztanyja, vagy aki csak kellett, akit csak maga mellett akart. Bárki, aki már szült. Az ő feladatuk a lelki, érzelmi kísérés: a történet, hogy meg lehet csinálni. Meg a fizikai támasztás.
Saját dúlaságom is hasonló: azoknak tudok támasztóasszonya lenni szüléskor, akiket egyébként is jól ismerek. De mivel a beavató ünnepek erejét nagyra tartom, gyermekágy végi zárószertartást bárkinek szívesen vállalok, Holdsátor workshopokat facilitálok.
Az attitűd, hogy nem én döntöm el, mi lenne jó annak, akit kísérek, minden más helyzetben is tanít.
Az Istenkeresés régóta részem; igyekszem ezt teljes valómmal tenni. A teológia számomra az ész felfedező, kereső játéka, ezért is tértem vissza hosszú szünet után teológiai tanulmányaimhoz. Úgy tűnik, mégiscsak lesz diplomám.
Jómagam keresztény vagyok, ezen belül katolikus. Fontosnak tartom azonban az ökumenét, a vallásközi párbeszédet. A célunk, azt hiszem, végső soron egy: az Isten felé való növekedés. Hogy értjük-e egymás szavait, azon múlik, figyelünk-e a másikra, hajlandóak vagyunk-e növekedni? A nyitott szívvel való párbeszédben találkozhatok teljesen más elképzeléssel, tanulhatok, majd a másik világából kibukkanva megerősödik a saját identitásom, ha valódi és saját, megküzdött válaszokon alapszik.
Igazi szerelem a textilbaba-, és mackókészítés, életem egyik legjobb döntése volt megtanulni a szakmát.
A gyakorlatban művelve viszont rá kellett jönnöm, nekem nem megy a sorozatgyártás. Minden baba és mackó külön lény, tudnom kell, kinek készül, hogy igazi legyen.
Most egy olyan megoldáson dolgozom, amiből bárki megtanulhatja, hogyan készíthet maga szép játékot a körülötte élő gyerekeknek. Vagy felnőtteknek.
Női kör
A női kapcsolódással sokiáig nem tudtam mit kezdeni.
Családom anyai ága igazi, egykézős sváb vonal volt, dédnagyanyám tapasztalt angyalcsináló-voltából fakadóan többgenerációnyi abortusz-túlélő. (A nagyonis élni akaró nagymamámat ugyanis nem sikerült elhajtania.) Volt nála lány meg gyerök, és lettek szinte kizárólag lányunokái és dédunokái. A családban bekövetkező vetélések talán fiúk lehettek, akiknek féltünk a megszületésétől. Az apai ág nőtagjai tanárokként és kutatókként, de leginkább tudományos igényességgel tanultak és dolgoztak, férfiakhoz hasonló szerepben éltek. Nem tudom, tartották-e magukat feministának, különben is ez a szó mindenkinek mást jelent. De nagymamám például a mai napig a lánykori nevén él, pedig az ’50-es években férjhez menők közt nem volt túl gyakori.
Barátnőzős sosem tudtam lenni gyerekként, bár nagyon szerettem volna, így aztán ide-oda csapódtam az iskolai lányklikkek szélviharos változásaival együtt. Kamaszként kialakuló kapcsolataimban szívesebben beszéltem a lány barátaimról, a barátnőség valami zagyva, kibeszélős, felszínes cicaharc volt a fejemben. Meg egyébként is, inkább baráti körök nőtagjairól volt szó, és a körökön belül is szívesebben húztam a fiúkhoz, férfiakhoz. Azt a viszonyt jobban ismertem, és őriztem is sokáig féltékenyen társaságokon belüli királynői pozíciómat.
Már az asszonnyá válás is sokat változtatott rajtam, meg a megmaradó, felnőtté váló kapcsolataim a húgaimmal, barátnőimmel. De igazán nagy fordulópontot a szüléseim hoztak, meg a körém érkező bábák, dúlák, és anyatárssá váló új meg régi barátok. És a lányaim. A női kör, az asszonykör erejét, örömét és melegét bennük tapasztaltam meg, és ez segít abban, hogy visszanézve női őseimre ne csak nem teljesíthető elvárásokat lássak és haragot érezzek. Hogy lassan megszülessen bennem a megértés és a megbocsátás, amiért ők akarták megmondani, ki vagyok, ki legyek. Talán egyszer a végére is érek.
Sosem hittem volna, hogy ezt a célt találom majd magamnak idővel: hogy a nő újra szeretetteli, támogató körökbe rendeződjenek. Pedig ez lett a helyzet. Magam miatt is, meg hogy a lányaim már mást lássanak, mást tanuljanak. Félreértés ne essék, nincs nálam a bölcsek köve, nem tudom, hogy lehet helyreállítani azt, ami elveszett, pedig fontos. De a nyomába eredtem, és meg akarom találni.