Történelmünk tele van szabadságharcokkal. Ünnepeljük őket dicsőségesen, aztán a végén kicsit szomorkodunk, de inkább pátosszal megemlékezünk azokról, akik meghaltak azért a bizonyos szabadságért. Mert hogy a siker csak rövid, mindig levernek minket. Jók vagyunk a szabadság kivívásában, de a megőrzése már nem megy.

Talán túlságosan berögzült a minta, és szinte már várjuk, hogy jöjjön a retorzió. Eleve azzal a lendülettel megyünk neki, hogy ha kell, én meghalok érte; mert nem is láttunk soha más mintát, nem láttuk, hogy lehetne más vége is. (Persze másoknak valahol messze, azt mondják. De messziről jött ember… Biztos nem is úgy van az.) Nem tudjuk, hogy lehetne kitartani. Megőrizni. Élni benne.

Ezért eleve nem is jól kezdjük. Kamaszok nemzete vagyunk, akik fellázadnak a szülői szabályrendszer, az elnyomás ellen. Jól kitomboljuk magunkat, kieresztjük a fáradt gőzt, addig feszítjük az íjat, míg vissza nem csap. De vesszőt nem teszünk az idegre, mert nincs valódi célunk, csak valami homályos elképzelés, hogy ne az legyen, ami van. És mikor visszacsap, mikor leverik a lázadást, akkor meghalunk, emigrálunk, de többségében inkább csak behajtjuk a fejünket az igába. Megalkuvó felnőttekké leszünk. Mint azok, akik ellen fellázadtunk.

Kevés a felnőtt

Nem is akarunk felnőni. Nem arra gondolok, hogy későn házasodunk, halmozzuk az iskolákat meg mamahotelezünk. Nem akarjuk a felelősséget, a kockázatot vállalni. Nem adunk saját, megérlelt válaszokat, csak hajtogatjuk a paneleket. Beletörődünk abba, hogy mások mondják meg, mit csináljuk, és hogy mi a jó. Legyen az szülő, tanár, főnök, vezír, cáratyuska, plébánosúr, vajda, akárki. Mert kiskorúnak lenni kényelmes: nem kell gondolkodni, nem kell gondoskodni, csak csinálni, amit mondanak, és akkor majd ehetsz ebéd után csokit.

Néha persze fellázadunk, mikor már nagyon szorít, de aztán levernek, mi meg elhagyjuk a terepet, fizikálisan vagy szellemileg: “Ebben a mai világban / országban úgysem érdemes semmit.” És csak vágyakozunk tovább a szabadságra, mint elérhetetlen, megfogalmazhatatlan ködös valamire, amiről csak egyetlen dolgot tudunk: hogy nekünk nincs. Mert mások elvették tőlünk.

Vagy mégis, talán valahol, hátul a tarkónk mögött nagyon is jól tudjuk, hogy a szabadság felelősséggel jár. De az nekünk nem kell, ezért csak annyira vágyjuk, amennyire illik. Nehogy azzal vádolhassanak minket, hogy nem tiszteljük a hősi ősök halálát.

A szabadsággal járó felelősség

(Kapcsolódó TEDxYouth egy ifjú titántól.)

Ha vállalom a felelősséget, magamban hordozom a tévedés lehetőségét. De a mi kultúránkban hibázni súlyos bűn. Leülhetsz, egyes. Nincs megbocsátás. Majd javíthatsz félévkor. Majd ha kíváncsi leszek rád, akkor megpróbálhatod bizonyítani, hogy tudsz te jobbat, és mégsem vagy semmirekellő. Majd megpróbálhatod visszaszerezni az eljátszott bizalmamat, de nem lesz olcsó. És már ott a bélyeg, te már hibáztál, tévedtél, nem tudtad a tökéletes választ, nem sikerült elsőre, nem lettél a legjobb.

Ezért nem is kapkodunk érte, mi csak a biztos lóra szeretünk tenni. Ha lehet, olyan utat választunk, ahol garantált az eredmény. Fontos dolgokkal nem kísérletezünk, nem kíváncsiskodunk. A döntéseinknek jobb, ha nincs tétje. (Így ha mégis más az eredmény, nem is a mi hibánk, hanem azé, aki a garanciát ígérte.)

Pedig nincs fejlődés kockázat nélkül, nincs növekedés fájdalom vagy komfortzóna-átlépés nélkül. És igen, ez vakrepülést jelent, nem csak szárnyalást. Tudod, mi a cél, de csak részben tudod, hogy fogsz odajutni. Eltévedsz közben. Sokszor. Elfáradsz és feladnád. Kitérőkre lesz szükség, amiket előre nem terveztél be. Tovább tart és többe kerül, mint számítottál rá. Végre odaérsz, és kiderül, hogy nem is az, amit hittél. Nem a célt, hanem az utat magát választottad, és nem is oda vezetett, ahova hitted.

Ha felelsz a döntéseidért, olykor be kell ismerned, hogy tévedtél. Persze vannak újratervezhető, menet közben módosítható tervek. De van, amiből csak egy lehetőséged van. Például az idő. Egy életed van. Egyszer kicsik a gyerekeid. Amíg tart, korrigálhatsz, módosíthatsz, elismerheted a tévedést, kérhetsz megbocsátást, kezdheted újra. De lesz egy vége, ahol talán el kell ismerned, hogy tévedtél. Hogy nem az igazán fontosnak adtad a prioritást. Vállalnod kell a következményt.

A felelősség szabadsága

Vagy talán az egész fordítva van. Nem is a szabadsághoz kell a felelősséget vállalni, hanem a felelősség vállalása hozza meg a szabadságot. Azt, ami belül van: hogy tévedhetek. Szabad hibázni. Van megbocsátás. Nem kell tökéletesnek lennem. Ha menet közben kiderül, hogy nem is ezt akarom, akkor válthatok. Akár célt, akár csak odavezető utat. Mert nem kell előre tudnom mindent, nem csak akkor kezdhetem el, ha már profi és tökéletes vagyok benne.

Talán ez az az ólomsúly, ami lent tart, amiért nem szárnyalunk. A “tökéletesen csináld vagy sehogy!” Hogy csak első lehetsz, csak legjobb. Hogy másokhoz mérd magad, mások előtt nyerjél, a többieket gyűrd le. És ha csak önmagamat akarnám felülmúlni, ha csak a lehető legtöbbre törekednék a tökéletesség helyett? Mint Eddie, a sas. (Aki szereti a motiváló igaz történeteket, annak nagyon ajánlom. Nem egy tipikus sportfilm.)

Ott aztán megnyílna a világ! Ahol vállalom a döntést, ott döntetek másként is. Ott nem külső a kényszer, hanem nálam a választás. Menet közben is. És ott lesz a maradásból, a kitartásból hűség, és nem csak megszokás. Ha döntök valami mellett, ha én választok, akkor a rizikó mellett létrejön a valódi lehetőség is. A krízis nem csak velem megtörténő válság lesz, hanem fejlődési esély. A részletkérdésben való tévedés alkalom a módosításra.

“Nem vallottam kudarcot, csupán ezer módot találtam, amellyel nem lehet villanyfényt előállítani. Ennyivel közelebb jutottam ahhoz, amelyikkel lehet.” (Thomas Edison)

És ha mégis nehéz pontok jönnek, tragédiák történnek, akkor láthatom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem-e, és nem kell okolnom magam rajtam kívülálló dolgokért. Ha tényleg kiderül, hogy rosszul nem a legtökéletesebben döntöttem, akkor is korrigálhatok, amíg élek. Akkor lesz igaz a rajtam múló dolgokra, hogy sose késő.

Közös szabadság

Ha magamnak is képes vagyok megbocsátani, akkor tudok majd másoknak is. És akkor megszületik a közösség. Ahol nem vagyunk többé ellenfelek, ahol nem egy első hely van, hanem mindenkinek a maga saját helye. Ahol lehetünk egymás biztató edzői. Vagy inkább játszópajtásai.