Nagypéntek fontos nap számomra. Alkalom arra, hogy újra szembesüljek a kérdéssel: mi az alapkövem? Mi számít igazán? Hol jelenik meg az életemben, gondolkodásomban, tetteimben, hogy hiszek a passiót követő megváltásban, felszabadításban, újjászületésben? (Hogy fogalmazom ezt meg mások számára is anélkül, hogy nyomásgyakorlásnak, esetleg elválasztásnak éljék meg?) Vár-e tőlem valamit Isten?

Nőként tömérdek szereppel zsonglőrködünk a hétköznapokban, egyszerre (vagy egymás után hirtelen) vagyunk feleségek, szeretők, anyák, háziasszonyok, betegápolók, családi menedzserek, dolgozó nők, satöbbi. És ezek még csak a női szerepek, amiket szeretünk szembeállítani a férfiszerepekkel, holott van még egy nagy rakás általában emberi szerepünk is. Mégis, jobban szeretjük binárisan felosztani férfira-nőre, vagy-vagy alapon. Mert úgy egyszerűbb.

Aktív-passzív. És/vagy?

Ha – Nagypéntek lévén – nyíltan elmélkedem a hitemről, a női módra való kereszténységről, akkor Márta és Mária kettőse kézenfekvő példa (8.30-17.05-ig):

Van bennem Márta és Mária is, a számomra megfelelő egyensúlyt kell megtalálnom. Jobban kedvelem a Mária-szerepet, a Jézus lábához ülést. A gondolkodást, beszélgetést, a kérdezést, a másikra való aktív figyelést. Ha mégis Márta vagyok, akkor egy darabig élvezem a helyzetet, hogy gondoskodhatok, vendégül láthatok valakit. Akár szó szerint, akár szimbolikusan. De általában csak addig, amíg ez fényez engem. Nem csak olyan értelemben, hogy milyennek látom magam, hogy tetszik ez a magamról alkotott kép, hanem tényleg fényez, vagy inkább fényesít a mások szolgálata. Csakhogy amint elfáradok, mást akarnék inkább, vagy kezd önsajnálatba fordulni a dolog, és inkább otthagyom a szerepet, feladatot. Vagy folytatom egyre látványosabban duzzogva, egyre mocsarasabban süllyedve a belső harag-monológba.

Pedig ott kezdődhetne az igazi értelemben vett áldozat. Nem az önsajnálós mártírkodás, hanem a szó eredeti értelmében vett megszentelés, amire latin sacrificium utal. Olyan dolgot tenni, ami nekem talán már nem kényelmes, de másokat megszentel. Másokat fényesít. Szolgál.

Nem csak az lehet szereptörés, hogy Márta helyett Mária leszek, bár nyilván ez is nagy kihívás, főleg ilyenkor Húsvétkor, mikor megint beindul a vendégjárás, sütés-főzés, sütihegyek, meg persze a takarítóhadjárat. Van, akinek az megy nehezen, hogy az ünnepi körülmények megteremtését, a koreográfia eltáncolását ne rendelje a tartalom fölé. Ne felejtsen el a Mester lábához ülni. Nő, pláne családanya létére a Húsvét lényegére tenni a hangsúlyt a sonka-kalács-csokitojás háromsággal szemben.

Nekem inkább az a kihívás, hogy a feltétlenül szükséges feladatok közben ne felejtsem el azokat, akikért mindezt teszem, akiket megszentelhetek vele, ha tudom úgy is. Különben nem csak hogy értelme nem lesz, de a duzzogásommal, sértődött “Most már inkább ne is segíts, ha magadtól nem jöttél!”-attitűdömmel még bántok is másokat. Nem nagyon hiszek ugyanis az önmagában való szenvedésben, nem is szeretem, ha olyasmit neveznek keresztnek, ami bár nehéz vagy fájdalmas, de nincs mások javára.

Passió

A kereszt, az áldozat, a passió számomra nem a rossz dolgok Isten megérthetetlen akaratának magyarázat-kísérletei, hanem a másokért végzett nehéz munka. (Mert munka minden, ami valakinek javára válik.)

A mások helyett viselt fájdalom. Ebben az értelemben Jézus a legnagyobb szereptörő. Ahelyett, hogy Isten létére dicsőségesen trónolna, meg uralkodna és ragyogászna, inkább félreteszi mindezt. Nem elég, hogy csecsemő-emberként születik meg, de a végén is felborít minden várható forgatókönyvet – meg templomi asztalt, hát milyen viselkedés már ez a Béke Királyától?! Nem hajlandó elzavarni a rómaiakat, se a méltatlan és bábszerű uralkodót, helyette a legalávalóbb bűnözőknek járó kivégzést vállalja a módszeres testi és lelki megszégyenítéssel együtt.

Nem csoda, hogy nem értik az apostolok. Én se értettem volna, ha ott vagyok. Én is biztosan hazamentem volna nagy szomorúan, hogy hát nem erre számítottunk. Mint a Sillye keresztút második dalában: “Tudd meg, Jézus, csalódtam benned! Hidd el, semmi értelme ennek.”

Nincs is, tényleg, emberi ésszel felfoghatatlan. Mégis miféle terv ez?

Nem is tehetek mást, mint hogy szemlélem, elfogadom. Bár mindig újra megpróbálom az eszemmel is. De akkor is azt találom, hogy Jézus nem csak szerepet tör, de szerepet is cserél. Velem. Nem tudok megfelelni a szentségnek, nem tudok méltó lenni az Isten vagy az emberek szeretetére. Nem tudok megfelelni semmiféle elvárásnak, mindig a kibúvót fogom keresni, amint kényelmetlen a helyzet. De nem is kell. Csak elfogadnom, hogy az Emberfia már felelt helyettem.

Emberfia. Hm.

A kedvenc krisztológiai fenségcímem. (És az egyik kedvenc biblikum szemeszterem is volt annó.) Számomra azt jelenti, az ember maga Isten képmása. Mikor Isten kigondolja az embert, a Fiúra néz. Az Atya rápillantott Jézusra, és eszébe jutottam, mint lehetséges alkotás. Ő volt a forma, amivel ki lettem szúrva a föld-vér tésztából.

Talán fordítva volt az a megtestesülős szerepcsere?

Talán az lenne a szereptörés, ha béna, nyeszlett eredendően bűnös helyett eredendőbben Istenképűnek látnánk magunkat. Nem történelmileg, nem élet-időben, nem a gyerekeket látva hibátlannak. Teológiai értelemben: hogy Isten akart engem, a személyemet minden későbbi tettemtől, bűnömtől, hibámtól függetlenül. Engem magamat. És ha a Húsvétban megtörténik a halál és a feltámadás, akkor bennem belül megtörik a szerep, megtörök én magam.

Újjászületek istenképűként. És akkor már nem vitatkozik többé a bennem élő Márta és Mária sem. A szerepek funkcionális eszközök lesznek, nem az engem eltakaró maszkok és hamis identitások. Csak a pucér valóság marad, és én is kiüresedem.

Neked milyen szerep megtörése jelent kihívást?