Tíz éve vagyok férjnél. Akkor voltam 21.
Akartam írni egy posztot nektek a házasság dicséretéről, mert az az igazság, hogy piszkosul szeretek házas lenni. Soha ilyen biztonságot nem tapasztaltam más típusú kapcsolatban. Soha nem voltam sehol ennyire szabad.
Tíz év alatt (meg az előtte lévő négyben is, de azt nem számolom már) nagyon sokat változtunk mind a ketten, és biztos, hogy még sokkal többet fogunk a hátra lévő időben. (Ami lehet akár még ötven év is, ami elképzelhetetlenül sok.) Szóval változunk. Néha együtt. Néha külön, és akkor bizony be kell várni egymást. Olykor más irányba, akkor meg egyikünknek, de inkább mindkettőnknek utat kellett módosítani, ha újra össze akartunk érni.
Sosem értettem azokat, akik egy barátjuk házasságának hírére úgy reagálnak: na, most aztán feladod a szabadságod. Vagy azokat, akik saját elköteleződésüket azzal az indokkal halogatják, hogy akarnak még egy kicsit élni. Érdekes, mert én úgy tapasztaltam, akkor kezdtem igazán élni, mikor asszony lettem. És egy más kapcsolatban sem érzem magam ennyire szabadnak: akárki lehetek, akármilyen irányba változhatok, tudom, hogy az az új énem is szeretve, elfogadva lesz. Talán nem rögtön és zsigerből. De lesz felém szándék, hogy megértse, mi történik bennem.
Nehéz erről jól beszélnem. Sokan irigykedve reagálnak, hogy de jó nekem, milyen szerencsés vagyok. Pedig ez kőkemény meló. Ha viszont őszintén elmondom, hányszor akartam agyoncsapni vagy feladni és világgá menni, akkor sokan megriadnak, mert erről az oldalról nem szeretünk tudni. Könnyebb, ha “boldoganéltek” és “végrekimertlépni” végletekre osztjuk a kapcsolatok világát. Pedig a valóság ennél árnyaltabb. Viszont azt a hozzáállást sem akarom senkiben erősíteni, miszerint a házasság indokolatlanul nehéz, ezért jobb nélküle, különben sem számít az a papír. Mert ez viszont nem igaz. Ezért nehéz jól beszélni róla.
Tény, hogy a szó hétköznapi értelmében már nem a szerelmes szakaszban voltunk. De ez nekem jó volt így. Nagyon tudok rajongani, és olyankor nagyon tökéletesnek látom rajongásom tárgyát, és az eszemmel tudom, hogy ez veszélyes. Ráadásul ez a rózsaszín vattacukor nem döntés kérdése, bizony, lettem szerelmes házasként is új férfiba, nem is egyszer. De azok is elmúltak, vagy nyomtalanul, vagy nyertem rajtuk jó barátot. Fontos ügyben nem szeretek a lelkesedő szakaszban döntést hozni. És igen, kaptam már meg érte, hogy szívtelen vagyok. Meg érdekember. De ki az, akinek nem érdeke a boldogság? És ki az, akinek csak a szíve jó, de az esze meg az ösztöne rossz?
Mert mire is alapozhatnék, amikor épp nehéz, de piszkosul? Mert épp olyanok a körülmények, hogy nincs idő vagy energia az intim lelki kapcsolat fenntartására. Vagy amikor újra és újra rádöbbensz, a másik egy teljesen Másik, és sose fog úgy ismerni, ahogy szeretnéd, ezért kapcsolatban is magányossá válsz. Vagy amikor sok a súrlódás köztetek, és majd szétvetnek az indulatok, a harag, a düh, a megbocsátani képtelenség. Amikor egyetlen hajszál választ el attól, hogy azonnal és végérvényesen kilépj az életéből.
De mi az a hajszál, ami mégis mindig elválaszt?
A gondolat, hogy nincs hová mennem. Hogy nem csak őt, hanem magamat is elhagynám, mert sok dolgot kéne leszakítanom, itt hagynom magamból. Mert vele lettem az, aki vagyok. Mert nem ismerhet tökéletesen, mégis van olyan oldalam, amit ő ismer jobban, igazabban mint én. Ő egy teljesen Másik, és mégis itt van, közel, és hozzám kötötte magát. Úgy hisz bennem, ahogy én benne. Vagy még jobban. És hogy tudom, ha vannak rossz időszakok, akkor azok csak a jó időszakokhoz képest rosszak; és lesz megint jó időszak.
Nagyon, nagyon dühítő erre mindig újra rájönni. Mert sokkal könnyebb lenne elfutni, de nem oldaná meg a problémámat. Mikor ugyanis fel akarom rúgni azt, ami van, valahol szeretném meg nem történtté tenni az egész elmúlt időszakot. Ha létezve hagynám és úgy hasítanám le magamról, akkora seb maradna a helyén, hogy elvéreznék. Ha pedig lehetséges lenne eltörölni, ott állnék újra húsz évesen, mielőtt gyűrű került az ujjamra.
Ha akkor nemet mondtam volna, most más ember lennék. Talán van is valahol egy párhuzamos univerzum, ahol ez a helyzet. De én itt vagyok. Akkor döntöttem valahogy. Az eszemmel, az ösztöneimmel és a szívemmel döntöttem. Pusztán a döntésem következménye minden, ami utána lett velünk és bennünk. És ezt fenntartani is pusztán döntés kérdése.
De ésszel, szívvel, ösztönökkel hozott döntés. A félmegoldás nem elég. Az csak az ismerős mocsár választása lenne az ismeretlen lehetőség helyett. Ezért inkább kivárok. Várok, míg mindenemmel meg nem hozom a döntést: maradok.
Mert ez a maradás nem stagnálás. Amint megvan a teljes válasz, minden megváltozik. Halad tovább az élet, változok én, változik ő. Változik a teljes világom. Ha bányamélységben éreztem magam: gyémántot lelek. Ha pedig vad szelek téptek a hideg magasban, vagy már szinte súlytalanul sodródtam az űrben: rájövök, hogy repülök. Hogy még mindig gravitálok. Felé.
És akkor végre megmozdulnak a szárnyaim, befogják a szelet. Megmozdul az ujjam, és megérinti a gyémántot a fekete szén közt. Végtelen magasságokban és mélységekben járok, mert megértem, ő a szárnyaim. Az ő közelségének kibírhatatlan tüze és nyomása változtatta szén-énemet gyémánttá.
Ez a házasság. Az őrült döntés, hogy önmagamat egy másik emberbe teszem, és ezt többé nem lehet visszacsinálni.
Szabadesés. Bizalom, hogy van a hátizsákomban ernyő.
És mégis mit mondjon az ember azoknak, akik még előtte állnak, és esetleg várják a biztatást meg a jó tanácsot? Hogy mondod el a süketnek, milyen a zene? Az élőnek, milyen a halál? A másiknak, milyen vagy te magad?
Sehogy. De semmi baj. Kezdem azt gondolni, a valóban igaz dolgok mind paradoxonok. Átadod magad bizalommal garancia nélkül – neki. És ő is magát – neked. Az ígéretünk pusztán attól válik biztosítékká, hogy annak tekintjük.
Akartam írni egy posztot nektek a házasság dicséretéről, de rájöttem, hogy nem lehet. Inkább csak cinkosul kacsintok egyet azzal, hogy ne félj! Jó lesz.
Ti, többi gyűrűhordozók, hogyan írnátok le a kapcsolatot?
Jegygyűrű mindfelett…
