Vasárnap itt lesz a nap, mikor illik virág és sógyurma/papírszívecske kíséretében felköszönteni az édesanyákat, nagymamákat és dédikéket. A görögöknél már az ókor óta, nálunk meg a ’20-as évek közepén, az iskolákon keresztül bevezetve van anyák napja. Én azonban az idén egy kicsit másra vágyom.

Anyák napja – logisztika

Nem csak azért, mert a lányaimnak rajtam kívül van a városban két nagymamájuk és három dédijük (plusz egy negyedik a távoli Sopronban). Minden érintett meglátogatása az adott napon nem csak logisztikailag kivitelezhetetlen, de a sütiformában elfogyasztott szénhidrátmennyiség is legalább egyhavi adagot fedezne. Nem, azért szerencsére én is tudom, hogy óriási dolog ennyi élő és elérhető felmenő, tök jó, hogy keresztbe-hosszába nagy családunk. És igyekszünk is mindenkit elérni az ünnep alkalmából a környező napokban.

Ünnepelhetem magam?

Valójában azért vágyom másra, mert én egy ilyen végtelenül önző lény vagyok, és anyák napján saját magamat szeretném ünnepelni, ha már véletlenül rám is utal a nap címe. Ráadásul olyan abszurd módon, hogy jól megszabadulok a gyerekeimtől, meg mindenki mástól, aki akarhat tőlem valamit. Hogy egyedül legyek. Esetleg együtt más, gyerekmentes szabadságra vágyó anyákkal. Mit szóltok, ki tart velem?

Éber álmodozásaimban ez az ünnepi szabadnap reggeltől estig tart: kényelmes, csöndes reggeli vajaskiflivel és tejeskávéval, esetleg pizsiben. Pláne valami színes-szagos, igényes magazinnal a kezemben. Később mondjuk szaunázni megyek, vagy termálba, természetesen egy jó könyvvel felszerelkezve, hogy a forróság közti pihenőben zavartalanul elolvassak több mint fél bekezdést. Aztán frissítő ebéd jó sok zöldséggel, salátával, mert ilyenkor tavasszal az esik jól. Egy korsó búzasör is lecsúszik, és végig ülve maradok, nem ugrálok fel semmiért. Még vásárolok kényelmesen, ráérősen, mindent felpróbálva, ami tetszik, mert csinos, és nem csak kábéra jó, meg olcsó (mert otthonra jó az is). Végül moziba megyek, valami látványos sci-fi kalandra vagy mélyenszántó, igaz történeten alapulóra hangulatos háttérzenével. Estére hazaérve pedig mindenféle altatási procedúra nélkül van időm és kedvem elcsábítani a férjem.

Úgy döntöttem, idén meg is valósítok valamit ebből az álomtervből. Persze az egész is mehetne, a háttér-támogatással nincs gond, főleg, ha vasárnapra esik. De az az igazság, hogy a nap felénél talán nem unatkozni kezdenék, de hogy veszettül hiányoznának már a cuki kis piócáim, az biztos.

Az anya-lét munka és karrier

Bizony, ilyen ambivalens ez a munka-alkoholizmus, mikor túlfeszíti magát az ember a feladattal, és mégis függ tőle, mert azért szereti ám. Az anyaság ugyanis számomra munka. Legalábbis igyekszem munkának tekinteni mindent, ami valakinek vagy a világnak javára válik. (Nem csak az munka, amiért fizetés meg jogviszony jár. Az még csak meló vagy állás.) Sőt, karrier is, mert előrelépés, fejlődés, ha jobban, hatékonyabban, nagyobb emberi-érték betérüléssel végzem. Meg ha teljesülnek részcélok, sikeresen zárulnak le projektek.

Gondoltam is, hogy csinálok névjegykártyát, rajta a nevem meg a titulusom: kreatív menedzser. Nem azért, hogy osztogassam, csak magamnak, hogy lássam. Magamat. A jelentőségemet. Mert az én munkám ne legyen láthatatlan, legalább a magam számára ne. (És ha mi, anyák, elegen gondolunk magunkra mártírkodás nélküli értékteremtőként, majd akkor talán a társadalom is.)

Nem is szeretem felvenni a minek-az-ilyennek-gyerek-ha-még-anyák-napján-sem-akar-velük-lenni hozzáállást. Az év többi napján akarok. Meg mindenhonnan jó néha szabadságra menni.

És azt is tudom, hogy ez csak most van így, míg kicsik. Pár év múlva meg majd az lesz érték, ha még egyáltalán akarnak velem lenni.

Ha bármi szabad lenne Bármit szabad, ami jó neked, és így a családodnak is.

Te hogy ünnepelnél szíved szerint?