Néha nehezen vagyok másokkal. Azt feltételezem, hogy azt gondolják és érzik, amit én hiszek róluk, hogy gondolnak és éreznek. Remekül tudok logikusnak tűnő érveléseket alkotni (akár rögtönözve is), hogy valami miért van úgy egy adott emberben, hogyan jött létre, mik a szándékai, és mit kéne tennie, ha változtatni akarna.

Egyfelől teljesen spontán csinálja ezt az agyam: a rendelkezésre álló minimális információból alkotnia kell egy úgy-ahogy használható modellt. Másfelől nem más ez, mint a hatalomgyakorlás egy eszköze. Tudni és birtokolni a másik ember belső folyamatait. Mintha én lennék az egyetlen reflektáló lény, az emberi univerzum középpontja. Isten.

Nagyon biztonságos abban a hitben ringatni magam, hogy pontosan értem a többi embert, mert így nem érhetnek meglepetések, és azt is könnyen kitalálhatom, mit kell tennem, hogy a kívánt hatást érjem el, hogy nekem kedvezően viselkedjen mindenki. Bizony, a sztereotípiák biztonságosak. De merevek, akár egy maszk. És maszkok között élni magányos dolog.

Szerencsére az emberek gyakran nem úgy viselkednek, ahogy az elméleteim várnák, és ez kibillenti a mátrixomat. Meg aztán mégiscsak valódi találkozásokra vágyom valódi emberekkel. És ehhez kell egyrészt az én sebezhetőségem (Brené Brown zseniális, csak ajánlani tudom!). Másrészt el kell engednem a másik reakcióinak megmagyarázását.

Hogy ne  én akarjam megmondani, ki ő, mit érez most. Lila a feje, biztos dühös rám, mert azt mondtam, hogy… Inkább kérdezzem meg: “Miért lilulsz, dühös vagy?” Aztán kiderül, hogy zavarba hoztam. Vagy csak félrenyelt.

Ne higgyem, hogy kérdés nélkül is pontosan tudom értelmezni minden rezdülését. Vagy hogy már egyszer s mindenkorra megismertem, és pontosan tudom, mit fog reagálni. Ne nálam legyen az ő meghatározásának hatalma, hanem adjam vissza neki. Kérdezzem. Vagy inkább csak figyeljek. Hogy az legyen, aki. Számomra is azzá váljon, aki lehet.

És ha az interakcióba-lépés során megtanulom, hogyan fogadjam be a másik pillanatnyi létállapotát a saját magyarázataimtól mentesen, akkor ez idővel kiterjed a kapcsolatunkra. Már nem akarjuk egymást mindenáron definiálni. Nyitottak maradunk arra a változásra, ami egyébként is megtörténik, de tudjuk követni. Formálni az egymásról alkotott képet. Mert ha ragaszkodom a képhez, talán idővel elunom és félredobom abbéli meggyőződésemben, hogy már nem adhat semmi újat. Vagy addig akarom csakis azt a merev verziót látni, míg végképp szét nem feszíti az alatta megváltozott tartalom. És akkor megsértődöm, csalódok, hogy a másik mennyire nem hű önmagához. Pedig pont az volt. Csak a nem ahhoz, amit én akartam látni.

A nyitottság a végtelen változás verzióira persze bizonytalanságot szül. De vagy birtoklás van köztünk, vagy bizalom. És a bizalom szabadsága aztán szárnyakat adhat. Akkor bármilyen vad ötletet, gondolatot elmondhatok, valódi reakciót kapok. Akkor kiderülhet, hogy a féltve őrzött vágyam, amit azért dédelgetek, mert túl szép, hogy valóra váljon, az a másik szemén át nézve már réges-rég ott él és működik bennem. Vagy ha tudom, hogy tévedtem, hibáztam, bűnt követtem el, anélkül kapok vigaszt, együttérzést a bánatomra, hogy ettől a másik rossznak látna, kevésbé szeretne. Kételkedhetek, félhetek, nem kell őriznem az erősnek álcázott védfalakat. És a kölcsönösségben ugyanezt adom.

Én én leszek. Az, aki vagyok, és nem a látható tetteim összessége. Ő ő lesz. Az, aki, és nem a viselkedésére adott magyarázataim összessége.

Az ilyen kapcsolat nem ítéli meg előre, ki vagy és ki lehetsz. Már szinte úgy szeretsz és úgy szeretnek, akár Isten. (Egymást a háromban. Legalábbis az én hitem szerint.)

Ezen a ponton aztán feloldódnak még a közös dolgaink iránt érzett elvárásaink is. Többé nem kell ugyanazt gondolnunk, ugyanúgy cselekednünk hasonló helyzetben, és tapasztalat-megosztásaink nem lesznek már a követendő példa elvárásával megterheltek. Szabadok és szeretettek lehetünk a sokszínűségben, a változatosságunk tényleg gyönyörködtetni fog. Még csak igényünk sem lesz arra, hogy hasonlítsunk, hogy a másikat a magunk képére formáljuk.

És mégis, ebben a különbözőségben fogunk leginkább egymásra hasonlítani.

Tapasztaltál ilyen mély kíváncsiságot? Ki akarta látni, hogy ki vagy és ki lehetsz még?

Ezek a gondolatok az Emberháló című poszt “pirossal jelölt” kapcsolatait írják le.