Advent kapcsán szeretek elmélyedni, önvizsgálni, ha úgy tetszik, bűnbánatot tartani. Bár utóbbi szóért nem vagyok túlságosan oda, a mi bűnfogalmunk túlságosan moralizáló. A bibliai fogalom egy képet használ: a bűn nem más, mint célt téveszteni. A bánat meg nem elég erős kifejezés arra, amit a saját céltévesztéseim kapcsán érzek vagy gondolok.
Nemrég ismét elolvastam Wm. Paul Young Viskó című regényét. Egyrészt szeretem a kedvenceket újraolvasni. Másrészt ez a könyv felér egy személyes lelkigyakorlattal. És persze ilyenkor “sosem látott” szövegrészek szólítják meg az embert. Volt most is pár ilyen, és az egyik telibe talált. Így mondja Isten a főszereplőnek:
“A nőknek – úgy általában – nem könnyű elfordulniuk egy férfitól, és feladni az igényüket, hogy ő elégítse ki a szükségleteiket, gondoskodjon számukra biztonságról, és védje meg az identitásukat – és nem könnyű visszatérniük hozzám. A férfiak – úgy általában – nagyon nehéznek találják, hogy elforduljanak saját kezük munkáitól, a hatalom, a biztonság és a fontosság hajszolásától – és nehéznek találják, hogy visszatérjenek hozzám.” (A viskó, 151. oldal)
Hány éve küzdök ezzel! Hogy ne tegyem a férjemet a legmagasabb polcra, hogy ne várjak tőle olyasmit, amit Istenre kéne bíznom. Mert ezzel nem csak magamnak ártok, nem csak én várok rossz helyről mindent, ami majd mintegy varázsütésre megoldja, amit én elrontok. De neki is. Sőt, talán főleg neki. Mégis mekkora teher lehet az ekkora elvárás? Jó, talán néha legyezget némi hiúságot, ha istenként tekintenek az emberre, legalábbis úgy látom, a férfiak olykor komálják az ilyesmi hatalmat. De összességében, hosszútávon ez óriási súly. Megvalósíthatatlan. Cipelhetetlen. Az ember magát sem bírja el, hogy bírna még valaki mást is? A maga valós szükségleteivel sincs feltétlenül tisztában, hogy lenne máséval?
A férfiak pedig mennyire szeretik a munkájuk értékével azonosítani önmagukat, aztán kikapcsolni. De a munka az akkor is csak munka. (És itt a valódi, jó munkára gondolok, nem az értelmetlen, terhes melóra.) Aztán minket meg a családot betenni egy fiókba a többi közé. Pedig ami nekik egy dolog a többi között, az nekünk a minden.
De ha én azt mondom, hogy ő a minden az nem túlterhelés? Vagy ugyanígy, ha ezt a gyerekeire mondja az ember, elbírják ők azt? Sugallhatom, hogy rajtuk múlik az én boldogságom?
Cseréljünk szerepet: őszintén, szeretném azt, hogy valaki azt mondja nekem, én vagyok a mindene? Hogy én vagyok az egész élete? Életének az értelme? A saját életembe értelmet verni feladat, hogy tudnám ezt máséval is megtenni? Persze, hatunk egymásra, nem kérdés, de nem lehet minden felelősség az enyém, ha más életéről van szó.
Én se rakhatom hát másra a saját életem terhét. Nem azért mentem férjhez, hogy továbbra is kiskorú legyek lélekben, csak az apám-anyám helyett a férjem legyen, aki uralkodik fölöttem. Nem várhatom egy férfitől se, hogy Isten legyen a számomra, hogy Istenként szeressen és gondoskodjon rólam. Nem nekem kell magamat őalá rendelnem, hogy övé legyen a felelősség. Egymásnak rendelődünk alá, egymásért és magunkért felelünk. Nem vagyunk egyformák. De egyikünk sem nagyobb vagy kisebb csak azért, mert férfi és nő vagyunk.
“Mi azt szeretnénk, hogy a férfi és a nő egymás társai, mindenben egyenlők, egyediek és teljesen mások, különböző neműek, de egymást kiegészítők legyenek, és mindegyikük egyedülálló felhatalmazása és képesítése Sarayutól* származzon, akitől minden valódi hatalom és tekintély származik.” (A viskó, 152. oldal)
*Sarayu a Szentlélek neve a regényben, valamelyik keleti nyelven jelenti azt, hogy szél.
A házasság nem intézmény, hanem kapcsolat. Fel lehet osztani praktikusan a feladatokat, szerepeket (és időről-időre felülvizsgálni), de szabadságot találunk egymás szeretésében és szolgálatában, akkor nincs szükség hierarchiára.
Ha a férjemnek adom a legnagyobb hatalmat, ha tőle várom, hogy megoldja úgy összességében az életemet, biztonságomat, identitásomat, akkor célt tévesztek. És a félrecsúszó nyílvessző veszélyes: az gyilkos szerszám. Más teljes életéért minden felelősséget vállalni és hordozni – kit ne roppantana ez össze?
Nagy kihívás ez nekem ebben az Adventben. De érzem, igazi vajúdás, jó munka ez. Ha nem is Karácsonyra, de megszületik bennem az Istenben való bizalom. Legalábbis ezt sugdossa a Reményhal. Meg utoljára. 🙂
