Egy ideje már figyelem a Férfiak Klubját, meg főszervezőjét, Bedő Imrét. Olvastam rövid írásait, hallottam itt-ott nyilatkozni, és pár YouTube-videót is megnéztem tőle. Kezdett egyre jobban tetszeni. Aztán megjelent a könyve is, ami pedig egy hozzám nagyon közel álló műfaj. Hát megrendeltem.

Megérkezett. Már az első kézbevételnél megnyer. A borító tapintása kellemes és selymes. A látvány elegáns, letisztult. Erőt sugárzó szimbólum a tűzben izzó láncszem. A fülszöveg leszögezi, hogy nem csak férfiaknak szól, bár nyilván ők az első számú célpont. A hátsó borítón Böjte Csaba és Kassai Lajos ajánlója is meghozza a kedvem.

Aztán kinyitom. Az első, amit mindig teszek, hogy megszagolom. Ha egy könyv büdös, az nem jó jel. De ez az illat friss, hűvös, nyers. Mint a Férfiak. Átpörgetem: a betűtípus elegáns, a tördelés átlátható. A fejezetelválasztó grafikák érdekesek, bár egy fokkal barokkosabbak mint amit tipikusan férfiasnak tartanék. De nincs mit csodálkozni, a Klub címeroroszlánja is hasonló stílusú, nyilván ilyen Bedő úr ízlése. Ami jobb, ha különbözik az enyémtől, mint ha egyáltalán nincs.

A tartalomjegyzék részletes. Átgondoltságot sugall. Meg jó szerkesztőt. Észrevehetetlen, hogy inkább rövid (3-8 oldalas) írásokból áll, mint hosszú agymenésekből. Praktikus, így egy-egy társaság könnyen vesz elő konkrét részletet beszélgetésük alaptémájának. És én is tudok majd napról-napra haladni benne anélkül, hogy elveszteném a fonalat. Legalábbis erre számítok: szép, kényelmes, gondolkodós tempóra hétköznapi, darabos szabadidőmben. De tévedek, a könyv beránt, gyakorlatilag négy-öt slukkra lecsúszik. Egyrészt mert olvasmányos, gördülékeny a szöveg. Másrészt mert letehetetlen.

Nem állít világrengető dolgokat. Nem bezzegezik. Nem akar visszavágni. Nem is vár el mindenkitől egyetértést, de aki egyetért, azt cselekvésre hívja. Azt mondja, nők és férfiak nem mindenben egyformák. Szükségünk van egymásra, de magunkban is állnunk kell, ha felnőttek vagyunk. Meg hogy nem minden hím férfi. És a Férfi úgy lesz, hogy beavatódik a többi által. Ez ma egyrészt hiányzik, másrészt nagyon ellentétes üzenetek érik őket arról, kinek is kéne lenniük.

” Férfiként nem az ideális férfit építjük, hanem a férfiideát.” (41.o.)

Férfinak és nőnek új egyezséget kell kötnie, hogy kinek mi legyen a dolga. De arra fókuszálva, ki mit vállal, hogy az attól fogva az ő felség-, és felelősségterülete legyen, nem pedig arra, hogy mi a másik dolga. Mert szerinte ma azon versenyzünk, hogy ki a fáradtabb, ki pihenhet többet, és várjuk, hogy a másik megcsinálja, amit kell. Pedig régen nő és férfi együtt dolgozott, ki a mezőn, ki a portán, este meg csak abbahagyták, hogy másnap folytassák. A mi kultúránkban ugyanis nem volt a közmondásos férfiuralom, mert a házon belül bölcs matrónák voltak élet, halál és a kamrakulcs urai. Ezzel egyébként egyetértek, én is így láttam a nagyszülőkön, dédszülőkön. Kár, hogy nem tisztázza, mit ért a “mi kultúránk” alatt, mert a századok óta nagyvárosi polgárcsaládok biztos nem így látják. Ez a vidéki, paraszti társadalom tapasztalata.

És férfinak és nőnek kell új egyezséget kötni. Nem a férfiaknak és a nőknek általában. A konkrét párnak. Egyéni képességünknek és élethelyzetüknek megfelelően. Aztán 5-10 évente újra, mert közben minden megváltozik, de ezt már én teszem hozzá.

Ír még férfikommunikációról, házimunkáról, gyereknevelésről, társadalmi felelősségről, hitről, archetípusokról, alfaságról és bétaságról, háborúról, válásról, apa-fia körökről. Szóval jó kis gondolat-, és vitaindító témákról.

Szívesen beszélgetnék vele. Nem csak azért, hogy a nagy részében egyetértsek. Azért is, hogy rámutassak, szerintem van egy tévedése. Nem hiszem, hogy nehezebb férfivá érni ma, mint nővé. Mindkettő nehéz, mindkettőnek másért. Férfiak és nők bizonyos dolgokban párhuzamosak, másokban ellentétesen tükröződők, és van, amiben teljesen mások. Ez pedig pont a beavatódás. A férfiaké nehéz, fizikai próba volt, hogy megtapasztalják saját végességüket, halandóságukat. De ha túlélték, megérdemelték, hogy befogadja őket a férfitársadalom. A nőkét sokáig hitték nemlétezőnek. Egyrészt mert a férfiak beavatásának mintáját keresték; másrészt mikor még sok helyen volt kutatható, a kutatók főleg férfiak voltak. Miért is meséltek volna nekik a bölcs asszonyok?

Ma már tudjuk, volt beavatási rítusa a nőknek is. Sőt, vannak eldugott helyek, ahol ez meg sem tört. De a nőké más. Igen, nagyon is testi eseményekhez kapcsolódnak, de attól még nem feltétlenül avatódik be automatikusan egy nő az új életszakaszba mikor vérezni kezd, férjhez megy (szexuális kapcsolatba lép), szül, végül pedig átlép a menopauza kapuján. Négy vérmisztérium jut nekünk, ahol a régi szokások mentén meg kéne ünnepelnünk, hogy képesek vagyunk az új feladatra. Mert nekünk nem jó, ha mérce van, lécet kell átugrani, meg kell felelni. Maradéktalanul akarjuk teljesíteni, és mivel nem sikerül, megnyomorítjuk magunkat az állandósult bűntudattal.

Ezt a négy kaput ma nem szép ruhába öltöztetjük, nem biztató üzenetet adunk mellé. Vannak észre-se-vedd azokanapok. Egynapos, csillogó szépmenyasszonyság, mert utána csak börtön a házasság, és remélem, éltél előtte eleget. Örülj, hogy egészséges gyerek, de traumatikus szülésélmény. Meg banyakór, ami szörnyű, és utána már végképp ne csinálj mást, csak várd a nyugdíjat az unokákkal és/vagy a trendi ötvenes, hatvanas mindenben meghazudtolja a húszéveseket.

Ahelyett, hogy megerősítenénk, amit kell, negatív előjelet teszünk elé, vagy ami talán rosszabb is, tudomást sem veszünk róla. Ünnepelni kéne igazán, lényünk legmélyéből, de inkább jó mélyre nyomjuk magunkat a sárban.

De én mindig is idealista álmodozó voltam. Elhiszem, hogy Bedő Imre nyomán a férfiak felkarolják egymást meg a fiaikat. És elhiszem, hogy lesznek szeretetteli női körök, ahol ünneplik a változást, ami egyébként is életünk velejárója, és testi-lelki áldást kapnak a kapuban álló lányok, menyasszonyok, asszonyok és megbölcsülő öreganyámok.

Szerinted mi kéne hozzá, hogy megvalósuljon?