Régóta hiányolok valamit, ami szerintem a nők többségének hiányzik: más nők szeretetteljes társasága. Egymás nélkül hol van a mi erőnk? Régen az ember közösségben élt, csoportosan, együtt végezve a munkáját. A férfiak akár vadászni, akár háborúban, akár disznót vágni voltak, a nők otthonukban, tágan értelmezett családjukban együtt maradtak, közösen végezték a munkát.  Aztán jött a modern kor meg a nukleáris család, és jött vele a felnőtt nők kapcsolatainak elkopása.

Nem csak azért, mert abnormális dolog a nap nagy részében egyedül próbálkozni a kisgyerekes lét minőségi menedzselésével. Hanem mert van a bensőmnek az a része, amit éveken keresztül próbáltam a férjemmel megosztani, és nagyon nehéz volt beismerni, hogy nem lehetséges. Van az a kicsi szelet, amit sosem fogok tudni elmagyarázni neki, mert mindig kínai marad a számára. (Ahogy én sem fogok megérteni őbelőle néhány dolgot.)

Persze vannak barátnőim, akikkel jó együtt lenni, megbeszélni a hétköznapi dolgokat, de arra nem marad kapacitás ilyen helyzetben, hogy az igazán fontos és mély dolgokkal foglalkozzunk. Így aztán nagyon jókor jött DeAnna biztatása a Vörös sátor hétvégén, hogy egyrészt legyen meg a saját helyem, ahol magamban lehetek, mikor arra van szükségem, de legyen nővérsátram is. Persze rögtön elkezdtem magamban a listát, hogy abba ki mindenki tartozik bele, mikor elhangzott a rajtam kívül 2-3 fő, mint ideális létszám. Ja persze, ha 12 nőt akarnék összehozni, az komoly logisztikai problémákat vetne fel, és csak húzódna az ügy, nehogy kimaradjon valaki.

Így aztán elővettem a két lelkileg és fizikailag is közel lévőt. Bizony, hármunkat is kihívás volt egyszerre, értelmes mennyiségű időre felszabadítani, gyerekmentesíteni, megegyezni a helyszínben, satöbbi. De abszolút megérte. Persze készültem egy csomó elővehető témával meg szertartásossággal, hátha van hozzá kedvünk. És persze hogy nem használtunk belőle szinte semmit. Nem is olyan egyszerű csak lenni, és nem tenni.

Klappolt minden, volt étcsoki, pattogatott kukorica, sör; meg piros sál, kendő, függöny, az asztalra néhány szimbolikus apróság. Csak ömlött, ömlött a szó belőlünk, újrajártunk rengeteg témát, amit máskor is, csak most senki nem szakított minket félbe. Jöttek újra a szüléstörténetek, az aktuális otthonteremtési problémák, az imádnivaló gyerekeink és férjeink, a régi szerelmek és a mostanihoz való megérkezésünk, meg nyomokban azok a mélyen húzódó nehéz témák, amikhez még időre lesz szükségünk. Egyrészt mert elszoktunk attól, hogy legyen rá figyelmünk, másrészt még ki kell őket bányászni, még le kell beszélni róluk a rájuk rakódott szavakat.

Jó lenne minden héten, de egyelőre elég lesz havonta egyszer megoldani. Legközelebb is újhold idején.
Létezik ez a női közösség, valahol mind tudunk róla. Nyomokban minden egykori csajbanda, lánycsapat tartalmazza, sőt, még a nehezen kezelhető, csupa nőből álló munkahely is. Ez ösztönös. Shelley Taylor és kutatótársai például nem is olyan régen felfedezték, hogy a nők a stresszre nem ugyanúgy reagálnak, mint a férfiak. Nálunk is van “üss vagy fuss”-reakció, de jóval gyakoribb a “tend and befriend”, a gondoskodó közeg, más nők támogató jelenlétének keresése, a közös szembenézés a problémával. A stresszkezelésnek ez a gyakori módszere valószínűleg kapcsolatban van a nálunk ritkábban előforduló betegségekkel vagy akár a várhatóan hosszabb élettartamunkkal is. Pusztán annyi apró különbség van, hogy veszélyhelyzetben a kortizol mellett jó adag oxitocin is termelődik bennünk. Nyilvánvalóan az ősi megoldás hormonális leképeződése, mert együtt könnyebben mentjük mindannyiunk utódait, ha baj van, mint külön-külön.

Azt talán mi már tudjuk, hogy kell az énidő, még ha megvalósítani nagy kihívás is. De hogy nem elég, ha mindig csak magunkban vagyunk, arra nem figyelünk eléggé. A mi-idő minősége is fontos. Mi-nő-ség. Hehe.

Igen, a női körben erő van. De azt is megkockáztatom, a nő erejének jó része a körben van, amihez magányosan hozzá sem tud jutni.

A te erőd hol van?

Taylor kutatásáról bővebben.