Tudom, olcsó marketingduma, nem? Megmondom, mit ne nézzetek, és akkor majd jól megnézitek. Valójában nem ezt tervezem. Ez a film se jó, se rossz, alkalmi kikapcsolódásnak oké, ha szereted a túlzó tükröt tartó, 18+-os, instant megoldódó amerikaiságot. Olykor.
Nem is a filmet ajánlom annyira, mint inkább a témát. Néha azért jól jön a torzított kép fejbevágó hatása, meg a féligazság, meg a negatív példa. Az első reakcióm (már menet közben is) a hála volt, hogy az én férjem se nem kőbunkó, se nem dirigens, mint a filmbéli, egydimenziós férfialakok. (Bár ha meghalok, a dögös és cuki özvegyapa szerepére jó eséllyel pályázhat, elvégre mégiscsak egy főnyeremény, na. Legalábbis nekem. Másnak meg feláll tőle a hátán a szőr. 🙂 ) Később aztán mégis nagyon szomorú és nyomott hangulat uralt el, mert annyira címkézős a világképünk: bloggeranya, egyedülállóanya, gazdaganya, ősanya, meg iszsz, bezzeg, szuper, és a sor végtelen. Ezek persze nem segítenek sokat, sőt, inkább a háborúskodást meg az egyszerűsítést táplálják, és én jobban szeretem a komplex gondolkodást. Sajnos a versengést azért komálom, de nagyon igyekszem levetkőzni.
De a legrosszabb az egészben a minősítés. Ki rossz, és ki jó anya. Hányast adok magamnak meg a többieknek? Holott biztos vagyok benne, hogy nincsenek direkt gonosz anyák, akik azért vállalják a gyereküket, hogy aztán tervszerűen rosszat akarjanak. Adott pillanatban mindenki tudása és lehetősége maximumát akarja adni. Akkor is, ha ez szó szerint bántalmazóan kevés.
Bizonyos értelemben nincs jó vagy jobb, mert én magam, mint személy nem vagyok helyettesíthető az anyaságomban. Persze a funkciókban bármikor, sőt, kell is. De akármilyen vagyok, én vagyok a gyerekeim anyja, és ennek nincs alternatívája. Illetve az alternatíva is én magam vagyok, mert ha közelebb vagyok a középpontomhoz, belső lényegemhez, akkor anyaként is jobban funkcionálok. De nem leszek jobban anya.
Ezért ez az egész szaranyázás olyan elkeserítő. Mint egy segélykiáltás, hogy dícsérjetek meg, vagy ha más nem, szidjatok, mert a negatív figyelem is több a semminél. A trollok hozzászólása is a kommunikáció illúzióját adja. Mint a rossznak mondott gyerekeknél, nem?
A film által “bátran” kimondott büdös nagy igazság, miszerint ma anyának lenni nagyon nehéz, szerintem inkább közelít a lehetetlenhez. Ez nem magányos feladat, mi viszont úgy általában elég magányosak vagyunk. Pedig a nők együttműködésre lettek tervezve, meg kommunikációra, és nem verhetjük le minden hiányunkat a férfiakon, közelebbről a férjeinken, párjainkon, hogy azért, mert ők nem akarnak annyit beszélgetni, amennyire nekünk szükségünk van. Persze fontos a közös működéshez, de nem minden az ő saruk. Az ősasszonyok főzögetés meg bogyógyűjtögetés közben egymással voltak a nap nagy részében, nem a bozótban lapuló mamutvadász ősemberrel. (Meg a parasztasszonyok a fonóban, a mosásnál a patakon, ésatöbbi, ésatöbbi.)
Átmenetileg sokat segíthetnek a hasonló helyzetben lévők homogén csoportjai, de azok sokkal inkább időszakos krízisben, egészségestől eltérő működésben segítenek (mint a gyászcsoportok, meg anonim alkoholisták, meg elvált szülők klubja). Hosszú távon, a normális hétköznapi működésben a vegyes, tág közösségi háló segítene.
És persze próbálkozunk a helyreállításon, de elég messze vagyunk az archaikus törzsi meg falusi közösségektől, és jellemzőbb, hogy a pár működő kapcsolatunkat terheljük. Túl.
De mégis hogyan érhetnénk el ezt? Hogy ne inflálódjon az elég fogalma? Hogy ne csak drasztikus túlfeszüléssel engedjük meg magunknak a szétcsapós lazulást? Hogy az etalon ne a szuperanya működés – rosszanya öncímkével legyen? Hogy ne dolgokat akarjunk adni a családunknak, hanem magunkat? (A gyerekeinknek biztosított jövőnek ne a jelen legyen az ára.)
A kép forrása: port.hu
Sajnálom, hogy a nagy emancipációban pont azt a tulajdonságot vettük át a férfiaktól, ami annyira zavar bennük: hogy sose kérnek útbaigazítást. Persze mi információt kérünk dögivel, na de segítséget? Majd én megoldom egyedül, ha belerokkanok is! Pedig ha nem tudok kérni, mikor szükségem van rá, az nem jó se nekem, se a közösségemnek. Ha nem tudok, nem merek segítséget kérni, nem jól működöm sem én, sem a közösség.
El kéne érni ezt valahogy, helyreállítani az emberek hálóját, ami elkap, ha zuhanok. Nem csak a saját, meg a pillanatnyi gyerekeink érdekében, de a lányaink, a jövő anyáinak érdekében is. Hogy legalább azt hagyjam magam után, hogy ők ne legyenek zizik.
Így indít cselekvésre egy közepes film. De a megoldást még nem tudom. Van ötleted?
