Van jogunk úgy beszélni valakiről, hogy hát, igen, érthető a problémája, hiszen eléggé sérült lélek / személyiség, szegény? Bizonyos szempontból persze méltányos, ha elismerem, hogy nem direkt gondolkodik (szerintem) hibásan vagy követ rossz beidegződést, mert csak befolyásolják a korábbi fájdalmas tapasztalatai, örökölt megoldásai, esetleg sosem látott élőben jó példát.
Mégis, a méltányosság ellenére túl gyakran válik címkévé. Méghozzá lesajnáló, behatároló, ítélkező címkévé. Mert könnyű a saját vélt igazamat magyarázni vele úgy, hogy közben magamat megértőnek lássam. Én tudom, mi a jó, a helyes (nekem, ergo mindenki másnak is), de vagyok olyan toleráns, hogy ne várjam el a követésem azoktól, akik sajnos annyira nyomik, hogy nem látják be, milyen jó lenne nekik az én oldalamon. Vagy az én módszeremmel. És így születik a toleranciának álcázott felsőbbrendűség.
Pedig így vagy úgy, de mind sérültek vagyunk. Nyilván van különbség a mértékben, nem ugyanaz a hatása a rendszeres, súlyos bántalmazásnak vagy elhanyagolásnak, mint mondjuk a nem hangsúlyozott, de folyamatos, vékonyan jelen lévő elégedetlenségnek, magas elvárásnak. (Bár az sem egyértelmű, kinek mi szánt mélyebb sebet, hiszen nem vagyunk egyformán reziliensek sem. De most nem ebből a szempontból gondolkodom.) És ha eltérő is a mérték köztem meg a pszichopata sorozatgyilkos között, meg a hordozott és elfedett sebeink között, van-e valóban akkora nagyságrendi különbség közöttünk mint azt a hétköznapokban hinni szeretném?
Innen nézve nem mindegy, hogy a Mecsek tetején vagy a lábánál állok. A Holdról nézve nem is látszik a Mecsek. És a Föld magjához képest nem vagyok sokkal messzebb mint a mikrobák a Mariana-árok alján.
Számít-e a köztünk lévő különbség ahhoz az alapvető, közös hiányhoz képest, amit az Istentől való elszakítottság jelent? (Mármint a sorozatgyilkossal, nem a mikrobával.) Azon a mércén, már ha van ilyen egyáltalán, mérhető-e a különbség, vagy inkább a nullához konvergál? Nem vagyunk-e szinte egyformán végtelenül messze Istentől? Ő pedig egyformán végtelenül közel mihozzánk.
Persze a kategóriák és címkék használata nem csak a blogon hasznos, hanem a hétköznapi emberi életben is. Nem tudjuk őket kiküszöbölni, mert megkönnyítik és meggyorsítják a gondolkodást, tapasztalást. De csak kezdetben. Mert ha megragadok az első információnál, hogy valaki mondjuk muszlim, politikus, cigány vagy feminista (az aktuális démonizált címkéink), vagy az első benyomásnál, hogy sznob, idegesítő és túl merev, akkor sose fogok túllépni a sztereotípiákon. Sose ismerek meg közelebbről valódi, komplex, bár felcímkézett embert. Sose leszek képes az árnyalt gondolkodásra.
De kell-e ehhez a képesség, hogy Isten szemével nézzek a másikra? Jó, azt nyilván nem tudom megvalósítani, de megpróbálhatom. Mondjuk kábéra.
Biztos sokan vannak, akiknek enélkül is megy. Akik könnyen lépnek hátrébb egyet vagy kettőt, amennyit éppen kell. Én sajnos ennél korlátoltabb elme vagyok. Könnyebb nekem először jó messzire menni, aztán újra közel. Mint a méhek: hogy pár száz méterrel arrébb tedd a kaptárt, először kilométerekre kell vinned, kicsit otthagynod, aztán vissza az eredeti hely közelébe, de már valamivel arrébb. Különben eltévednek.
Ha úgy érzem, kezdek valakit megítélni néhány tulajdonsága vagy szokása alapján, könnyebben árnyalom úgy a képet, vagy értem meg jobban a helyzetét, ha abból a szemszögből nézem: én is ugyanolyan bűnös vagyok mint ő. Ő is ugyanannyira megváltott mint én.
Legalábbis én ezt tartom a legnagyobb sérülésünknek. Ehhez képest a többit elenyészőnek látom. Nem sajnálhatom le jobban a másikat mint magamat. És ha mást leminősítek, azzal magamat is leminősítettem. Szeresd felebarátodat mint önmagadat – ez a mérték egyszerre kívánt minimum és lehetséges maximum.
Neked mennyire kell messze menned a más szemszöghöz?
