Mielőtt várandós lettem volna, nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a szülésnek. De azt hiszem, ezzel más is így van. Igaz, az átlagosnál jóval több szülés volt körülöttem (népes család lévén), viszont olyan természetesen kezeltük őket, hogy mint esemény, szóba se jöttek. Nem volt a közvetlen közelemben nagyobb tragédia. A hogy, s mint dolgokat is hamar tudtam, hiszen mi voltunk az első magyar Peti, Ida és Picurin felnőtt generáció. Gyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként csak annyi érdekelt belőle, hogy mindenki egészséges, fiú-e vagy lány, mi a neve, és hogy mikor telik már le a hat hét, hogy látogatni mehessünk.
A nők tudnak szülni, ez evidencia volt.
Aztán bő öt év meddőség után, egyszer csak közelebbről érintett a kérdés. Nagyon jó szülésfelkészítőre jártunk, készülődtünk testileg, lelkileg. Lett jó bábám, orvosom addig is volt. Szilárddal lejátszottuk a “jövök, de küldj ki, ha zavarlak – gyere, de menj ki, ha zavar”- meccset is. Meg persze rengeteget beszéltünk arról, mitől félünk. De se a félelem-listámon nem szerepelt, és eszembe se jutott, hogy valami nem a teljes természetességgel történik majd. Jó, ez a lány farral van, de a nagymamám is úgy született. És a doki szerint sem akadály, kicsit jobban figyelünk majd.
Visszatekintve nagyon tudatosan készültünk a szülővé válásra, dolgoztunk a lelki gátjainkon is, de magára a szülésre, nem annyira. Így aztán ahelyett, hogy ősasszony módjára sorra kipotyogtattam volna egy rakat gyereket, hosszú, küzdelmes út lett belőle. Olyan út, ami óriási fejlődést jelentett nekünk.
Lett így elsőre császár, mert egy lány mégse a fenekét, hanem a lábát dugta előre. Hiába, már akkor is talpraesett volt. Lett egy izgalommal és nagy körültekintéssel várt VBAC (vaginal birth after c-section), ahol egy másik lány nem a legszűkebb keresztmetszetet kereste, hanem faltörő kosként, egyenesen tört előre, ahogy azóta is. (És amikor kiderült, a háborítatlanság érzete nem a beavatkozásokon múlik, hanem a segítő csapat kommunikációján.) És lett egy kényelmesen, napokig otthonosan vajúdós, aztán villámfinálés, ahol hozzámérni sem volt ideje senkinek. Mert a harmadik lány a maga útját járta: volt új bába is, és dúla is.
A további fejlődés lehetősége ezzel számomra véget is ért, mert hiába választanék már otthonszülést igazán békében, a jelenlegi magyar jogszabály ezt a császáros előzmény miatt nem teszi lehetővé. (Bár én otthon maradhatok, csak a bábák nem jöhetnek oda hozzám.)
Ebből az egészből mi NEM a tanulság? Nem az, hogy készüljünk a legrosszabbra. Sem az, hogy minden beavatkozás fölösleges. Még csak nem is az, miért nincs már előttem valódi választási lehetőség.
Talán az, hogy valahol mégis tanulhatunk mások történeteiből, mert úgy látom, számítottak a tapasztalataim néhány először szülőnek körülöttünk. Talán az, hogy fontos a kommunikáció, főleg, mikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerettük volna. Talán az is: válasszunk olyan csapatot, akikkel biztonságban érezzük magunkat, és akkor a lehetetlen is lehetségessé válik. (Személyesen talán az, hogy a biztonságérzetemet a férjemben tartom, ezért az ő folyamatos jelenléte a legfontosabb.)
De ami tényleg tanulság, hogy a szülés kulcsélmény. Nem csak egészségügyi kérdés, nem csak az a fontos, hogy testileg mind egészségesek vagyunk. Kulcskérdés, hogy mit élünk meg közben. Az első után ambivalens helyzet volt, hogy lett gyerekem, pedig nem is szültem*. A második után kiderült, hogy én is tudok szülni, nem csak a tehenek. A harmadik aztán mindent elsöpört: hihetetlen volt, hogy én, a baba, a méhem meg a gravitáció, így négyen milyen összmunkára vagyunk képesek. A harmadik volt olyan, amilyennek minden szülésnek lennie kéne. Ami után egyszerűen ott volt az a kompetencia-érzet, hogy bármire képes vagyok.
Pedig ez a tapasztalat, hogy nincs többé, ami túl nehéz lenne, nélkülözhetetlen az anyává válás útján. Egyszerűen kell ahhoz, hogy az ember többé ne aggódjon amiatt, biztos jó helyen vannak-e nála testi-lelki szinten a gyerekei.
Mit tehetnénk azért, hogy minél többen átélhessék ezt?
* Hogy a császárt én nem éreztem szülésnek, meg hogy félbemaradt bennem egy folyamat, az rólam szól. Nem jelenti azt, hogy bárki más ne érezhetné teljesnek a saját történetét. Nem gondolok más szülésmeséjére alsóbb-, vagy felsőbbrendűként, nem hiszem, hogy nem is szült az, akinek császárja volt, bezzeg aki otthon! Ez az én történetem, én így éltem meg. Mindenki ott és úgy szüljön, ahol számára van a biztonságérzet!
Nekünk hüvelyi volt az első, és háborítatlannak indult, de komplikáció miatt (Julcsi szívhangja kitolás közben leesett) gyorsításra volt szükség.
És jött minden, amit el akartunk kerülni, oxitocin+ metszés+ hasranyomás. Az élete így menekült meg. Tehát erre szükség volt. Viszont a második után én is úgy éreztem, hogy akkor szültem “először”.
A harmadik sok szempontból megint nehéz volt, így nekem a második volt az álomszülés.
Kíváncsian várom a negyediket, bár a protokoll itt is valószínűleg útjába áll majd a természetességnek.
Nagyon drukkolok, Zsuzsi, hogy a negyedik ismét katarzis legyen!
Tudod, mire emlékszem nagyon szívesen a harmadikból? Ülve szültem, sámlin, Réta félig már kidugta a fejét, de viszonylag sokat helyezkedett aztán. A bába előttem hasalt a földön, és nyilván ő fogta meg, de rögtön nyúlhattam érte, én emeltem fel magamhoz. Engem Szilárd tartott meg a dúlám, mert utána nagyon remegett a lábam, de semmi más nem történt percekig. Ültem a szülősámlin, vártuk a lepényt, és csak tartottam őt, akit én emeltem magamhoz. Valami olyasmit mondhattam, hogy “Szia, de jó, hogy itt vagy, már nagyon kíváncsi voltam rád.”
Végre tudtam, hogy valami nagyon fontos dolgot tettem. Én. Amit más nem tehetett meg volna helyettem.
Ezt kívánom neked is!
Az első lányomat nagyon fiatalon és tapasztalatlanul szültem, 22 évesen. Arra kész voltam, hogy anyuka legyek, fejben és lélekben egyaránt, de a szülés! Nagyon meglepett, hogy ez ennyire fáj, a kórház mint közeg, nem voltam felkészülve arra sem, hogy nem ugyanaz az orvosok érdeke, mint az enyém. Szóval nagyon naiv voltam. De nincs bennem tüske amiatt, hogy nem olyan volt az a szülés, amilyet magamnak kívántam.
De otthonszülésre készültünk, hogy a következő gyerekünk már háborítatlanul jöjjön a világra otthon, ahol én sokkal nagyobb biztonságban érzem magam. Aztán teljesen máshogy alakult. Ikreket vártunk. Problémamentes volt a terhesség, sokat pihentem, minden rendben volt. Amint megtudtam, hogy nem egy babánk lesz, sikerült elengednem az otthonszülés-dolgot. Valahogy máshová kerültek a hangsúlyok, inkább arra igyekeztem felkészülni, hogy fogunk boldogulni, meg mi lesz később. És a császárra is fel voltam készülve, mert az volt bennem, hogy éljük túl mind, legyen mindenki egészséges, ennél többet tényleg nem kívánok. Mivel a 38. héten még mindig nem adták jelét a babák, hogy készülnének kifelé, így végül császár lett. És nem éreztem megrabolva magam. Úgy érzem, hogy a testemtől elég nagy teljesítmény volt, hogy 38 héten át két babát növesztett, akik normális súllyal, egészségesen születtek meg.
Egy amerikai blogon olvastam, hogy sokféle módja van annak, hogy egy gyerek bekerüljön a családba (örökbefogadás, hüvelyi szülés, császármetszés), és ez mindenképpen megváltoztatja az egész addigi életünket. És ez az igazán fontos. Meg a döntés lehetősége, hogy ha valakinek a programcsászár adja a legnagyobb biztonságot, ne legyen megbélyegezve, ahogy az otthonszülő nő sem.
Hát, igen, az ikresek hősök! 🙂
A döntés fontosságában meg abszolút egyetértek. Honnan tudhatnánk, hogy a másiknak mi ad biztonságérzetet? És miért érezzük a mi döntésünkről való véleményalkotásnak, ha valaki más utat választ?
(Bár azt még hozzáteszem, fontos lenne a döntéshozatalhoz, hogy megfelelő információ álljon rendelkezésre mindenről. De nem aggódom, jó úton haladun efelé, mire a lányaink szülnek, már könnyebb lesz. És szerencsére nekünk is könnyebb mint anyáinknak volt.)