Ünnepi alkalomból valami egészen személyeset hoztam nektek, ha már így megvan ma az attilai szám. Mától pedig várhatom a jézusit. Jó év lesz ez. 🙂
Pár nappal ezelőtt egészen véletlenül kezembe került egy kis keményborítós füzet, amit úgy tíz évvel ezelőtt hurcoltam magammal mindenhová. Akkoriban ugyanis nem éreztem megfelelőnek a tizenéve jól bejáratott naplóformát, a széltől szélig tartó sorokat, hiszen nem annyira történeteket akartam rögzíteni, inkább érzéseket, hangulatokat. Ezért aztán valamiféle szabadvers-szerűségekbe próbáltam belekölteni a bennem lévőket. Bár irodalomból azt tanultam, hogy a vers az valami misztikus és bonyolult, nem nekem való műfaj, bezzeg a próza. Mégis felbátorodtam, mert akkoriban többek között egy költővel mászkáltunk, filozofáltunk és dohányoztunk hajnalig, és szereztünk máig kedves emlékeket. Innen is köszi, Márk, jó éveink voltak! (Meg Marci, neked is, mert… Azért.)
Szóval kinyitottam azt az egészen elfelejtett, lila könyvecskét, és találtam benne ismerős vágyakat, régi, kedves embereket, meg olyan sorokat, amik a mostani, nagyon is kritikus szememnek sem olyan rosszak. (Meg kevésbé jókat, amik mégis nagyon szépek a szívemnek, a mögöttük ma is velem lévők miatt.) Gondoltam, megosztok belőle veletek párat ezen az ünnepi harminckettesen. De ne aggódjatok, továbbra sem fogok költői babérokra törni! Sajnos jobban szeretem több szóban leírni mindazt, amit kevésben is lehetne.
És hát mi más szólhatna a mai napon, ha nem József Attila, Kaláka, meg a Csíkék. Egész nap.
Szívemnek kedves férfiak, bátran ismerjetek magatokra!
***
Ez nem vers.
Ne olvasd el, ha nem tetszik.
Rímképlet nincs.
Ritmus se.
Csak én vagyok itt.
***
Látom, ahogy lecsöppenek,
és rövid, lassított zuhanás után
landolok a bőrödön.
De nem terülök el, inkább
mint valami méz-gyöngy
kapaszkodom beléd, és megpihenek
tested egyik gödröcskéjében.
Mert annyi van belőlük, hát
miért ne lehetne az egyik az enyém?
***
El akartalak csábítani
ezért levetettem hazugságaim
és egyenként szétdobáltam
a padlón mint esténként
a ruhadarabokat
mindent levetettem és
ott állt előtted a
meztelen valóság, hogy
nem maradt belőlem
semmi
***
A dogmatika tanszéken ültünk a kanapén, te levetted a cipődet, és vicces voltál, mert felemás zokni volt rajtad.
Ma már egyformákat hordasz.
***
Szeretem benned, hogy írásban
gondolkodsz. A szavaid nagybetűsek,
dőltbetűsek, aláhúzottak, vagy más
betűtípussal vannak szedve. Változik
a térköz és a pozíció. Ha leírnánk,
mégsem te lennél, mert a lényeged
nem az írottság, hanem a
hallható írottság.
***
Nem volt olyan hosszú idő, de saját helyed volt nálam.
Aztán elmentem messzire. Most visszajöttem, és épp itt találtalak.
Látom, hogy a körvonalaidra kövesedtek emlékeim, de te
kikoptál alóla a változással, és csak egykori formád tükre, űre maradt nekem.
*
Nem volt olyan hosszú idő, de saját helyed volt nálam.
Aztán elmentem messzire. Most visszajöttem, és épp nem érsz rá.
Várok rád, ülök a padon, és kérlek, ne kopj el te is a változással,
inkább lerombolom a megkövesedett emlékeket!
***
Olyan határozott vagy. És kemény,
mégis kedves. Sokszor meg borúlátó,
túlzottan önkritikus. De vörös
a hajad és rajongsz értem.
***
Egészen elvarázsol az a báj, ami benned van.
Az, hogy mennyire érted a szépet. Hogy milyen fiatal vagy.
A kezed, ahogy lágyan fogod a cigarettát a gitárra könyökölve.
És hogy néha milyen távoli vagy.
***
Vad vagy, fiatal és friss.
Ha hagynám, beleharapnál
a mellembe.
***
Te voltál az első (a kék szemeddel meg a kisfiús mosolyoddal
és a kicsinyességeddel). De többé már nem vagy az enyém,
és ez így van jól.
***
ziháló érintés vagy
kerek csípőmön
megcsillan a vágy
hajam beterít
egymásnak feszül
két test és nyolc
végtag olvad egybe
minden kemény és
nedves molekuláim
a rövidzárlat magányában
érnek véget
*
De valahol a távolban, a takaró alatt összeér a lelkünk.
***
Engem azok a férfiak tettek
nővé akik így vagy úgy de
szerettek és csodáltak és
tudom hogy mikor észrevették
rajtam a saját hatásukat
ők is férfiabbak lettek.
