Az Igazi, a Nagy Ő nincs elrendelve. Nem fog szembe jönni. Mondom ezt úgy, hogy ebben az életben a legfontosabb közösségem, legerősebb és legbiztosabb emberi otthonom a házasságom. Ettől függetlenül létezhet igazi. Nem is egy. Saccolásom szerint 6-8 igazival is találkozhat az ember élete során, akikkel minden esélye megvan a jól működő, hosszú távú, közösen alakított, elkötelezett párkapcsolatra. Nevezzük ezt házasságnak. A több lehetőség közül pont úgy születik meg bennem, hogy számomra egy, ő az igazi, hogy kiválasztom erre a szerepre. És ő engem. Megszületünk egymás számára, mint az Igazi. A döntésünk teljesíti ki bennünk a lehetőséget valósággá.

Persze van, aki másként szereti gondolni, és ezzel semmi probléma nincsen. Ha másoknak az erősíti az összetartozását, hogy egymás számára teremtettnek, közös életre elrendeltnek látják kettejüket, akkor higgyék így teljes szívből! Nekem veszélyes lenne ez a szemlélet, azt tudom.

Sokkal inkább erősíti bennem a felelősséget, a rajtam múlik érzését, ha azt a döntésem következményének látom, semmint egy sorsszerű dolog beteljesedését. (Amúgy sem be-, hanem kiteljesedő dolognak látom a házasságot, és benne a kiteljesedő őt és önmagamat. Az elköteleződésünk nem a mese vége, hanem a kezdete.) És nagyobb örömet is ad a hétköznapokban is, a fordulós ünnepeken is a gondolat, hogy a választásunktól ilyen. Választhattam volna mást is (egyet választottam is volna, csak ő nem választott engem), és ő is lehetett volna az igazi. De ebben a valóságban a férjemmel választottuk egymást, ebben leljük örömünket, és ettől az egymás felé (meg esetünkben ünnepi körülmények között a nyilvánosság felé is) kinyilvánított döntésünktől válik végleges valósággá. Attól felbonthatatlan, hogy mindketten annak tekintjük.

Egyébként különös szabadság nyílt meg nekünk, mikor közösen is, újra felismertük, és szabadon vállalni tudtuk egymás előtt, ha később valaki másban is felismertük a potenciális igazit. (Apró érdekesség, hogy két ilyen másik igazi is lehetett volna emberünk úgy tűnik, talán egymást választja.) Nekem főleg azért volt ez fontos lépés, mert szoktam úgy nagy félelmeket feldolgozni, hogy elébük megyek. Jó pár évig úgy próbáltam kezelni a férjem elvesztésének lehetőségét, hogy élénken elképzeltem a helyzetet, az érzéseket, teendőket, és gyász-forgatókönyveket gyártottam, amiknek része volt az is, hogy kihez mennék újra férjhez, hogy ne maradjak egyedül. Sokat oldott ezen a súlyos félelmen az, mikor elkezdtem beszélni róla neki is. Jó volt, mert belement a játékba, még véleményezte is, hogy szerinte melyik választás jobb, melyik kevésbé. (És biztos, hogy benne volt az elvesztés félelmében a réges-régi szakításunk is. Mert olyan is volt, bizony.)

Forgatókönyveket még mindig gyártok, de másodikférj-jelöltek már nem szerepelnek benne. És ezzel együtt fogadtam el a kapcsolatunk végességét, a holtomiglan-holtodiglant is. Ez az erős kötelék, ami köztünk van, csak addig él, míg mi is mindketten. Régebben szerettem volna, ha ez örökéletben is folytatódó kapcsolat lenne, de ma már mást gondolok. Ma már nem hiszem, hogy minden szeretethiányomat neki kéne betöltenie. Ebben inkább Istennek van szerepe. (Legalábbis nagyon dolgozom rajta, hogy így legyen).

A kapcsolatunk építése tehát eléggé bizalmon, döntésen alapuló, axióma-szerű. Sokszor kérdezik, hogy “és ha elváltok?”, és elég nehéz megmagyarázni, hogy ezzel a lehetőséggel tényleg nem számolok. Nem azért, mert olyan tökéletes lennék, hogy biztos vagyok benne, sosem fogok egy apró rést sem szakadékká növeszteni, hogy minden problémát megoldanék csírájában, vagy mindig elsőként kérnék bocsánatot, megbocsátás után pedig már ne is haragudnék nagy hévvel. Nem, ez inkább ilyen Schrödinger-féle dolog, csak mi nem a macskát nem figyeljük, hogy ne dögöljön meg, hanem a házasságunkat nem vizsgáljuk potenciálisan felbontható dologként, hogy a méréssel ne befolyásoljuk a “kísérlet” eredményét. Valójában tényleg nem tudhatom, hogy sose fogunk elválni. Egyszerűen elfogadtam, mint alapállást, és minden mást erre az axiómára építek fel. Nevezhetjük ezt akár hitnek is.

De hogy mégis miért sokkollak ilyesmikkel titeket a rózsa-, és csokihegyekkel borított Valentin-nap után? Ezt hozta ki belőlem a Házasság Hete, mert hát az is van. Az élet mindig magával hordja a halált. Ugyanannak az éremnek két oldala. Ugyanaz a kapu. Szeretem is halált, mert benne van a feltámadás. A házasságban meghalok magamnak, hogy érte legyek, és mégis én támadok fel az ő hatására egy egészen új módon, közelebb önmagam középpontjához, teremtett valóságomhoz. Nevezzük ezt üdvösségnek. A kapcsolatunk halála is én magam vagyok sokszor, pedig nem számolok a kapcsolat elhalásának lehetőségével. De egyikünk halálával mégis véget ér majd.

Az élet halál, a halál az élet. Ezt ünnepli a házasságunk, és az a döntésünk, hogy meghalva a többi lehetséges igazinak, megszületünk egymás számára Az Igazinak.

Ezzel kívánok nektek boldog házasság hetét, így a vége felé közeledve!

Ezek a gondolatok az Emberháló c. posztban általában “pirossal ÉS kékkel jelölt” kapcsolatokat írnak le.

felbonthatatlan

Pin It on Pinterest