Néha jó lassítani. Időnként kell is. Régebben a december, az Advent alkalmas idő volt erre, hiszen fogytak a munkák, a napok is rövidebbek lettek. Előkerültek a szöszölős benti feladatok: szövés, fonás, apró javítgatások. És persze a közösség ideje – nem véletlenül van a legtöbb népszokás a karácsonyi ünnepkörben. Mert lett rá idő és energia, nem úgy mint vetés és aratás idején.

Mi pedig mit csinálunk? Rohanunk, mert itt az év végi hajtás, elszámolás, zárás, dokumentálás. Mert már nem akadály a sötétség, hiszen van áram. Nem az időjárás meg az évszak a határ, hanem a naptári év. Ami önmagában nem lenne baj. De az ünnepeink nem változtak, és a biológiai fényigényünk sem változik. Ha nem kell nekünk téli depresszió, akkor kell nekünk tudatosság, változtatás. Szándékos lassítás.

Ez a lassítás pedig máris életfilozófia lesz. Szubkultúra. Slow food. Honnan máshonnan indult volna, mint az olaszoktól? Ne egyél gyorsan vackot, adj időt a minőségnek! Slow life. Mert milyen teljesítmény lehet fontosabb magánál az életnél? Slow parenting. Magadat, az idődet, a figyelmedet, a kapcsolatot add a gyerekednek, ne cuccok és elfoglaltságok tömkelegét. Slow media. A kevesebb több. Slow sex. Egyéjszakák és lepedőakrobaták helyett hosszú távon kibontakozó, mélybe és magasba vezető öröm. Slow travel. Utazni úgy, hogy láss is, ne csak nézz. Akár nászúton is:

És milyen nehéz feladat ez ma! Arra épül a fogyasztói kultúránk, hogy mindent most és azonnal. Akkor is, ha az kevesebb. A Marshmallow-teszten a társadalmunk úgy unblock elbukna. Négy évesek szintjén élünk? Tényleg jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok?

Nem azt mondom, hogy nincs létjogosultsága a pörgős, tevékeny időszakoknak, sőt! De miért hisszük, hogy lehetséges állandóan pörögni? (Persze nem lehet, csak segédeszközökkel: drog, alkohol, kávé, energiaital, satöbbi.) A 7/24 csak egy kortárs mítosz, egy teljesíthetetlen elvárás. És mégis hajtjuk, nehogy lemaradjunk egy előnyről, egy kedvezményről, egy lehetőségről. Mert hatékonynak kell lenni, a legtöbbet kihozni. Csak rosszul lőjük be: mennyiségre hajtunk minőség helyett. Azt’ eltelik az élet, és mégse történt semmi fontos és lényeges.

Csak a most számít. Az mérhető.

Pedig mennyivel értékesebb a várakozás az elvárásnál! A bizalom a biztosnál.

Ingeborg Stadelmann, (általam nagyon tisztelt) német bába írja, hogy szerinte több nem tervezett gyereket vállalnának, ha nem “diagnosztizálnák” olyan hamar a várandósságot. És nem azért, mert kevesebb idejük maradna a törvényes abortuszra a nőknek, hanem főleg azért, mert az első hetek a sejtésről, bizonytalanságról, várakozásról, lehetőség-latolgatásról szólnak. És ha örömmel várják, az asszonyok gyakran szeretnek ülni a titkon, míg csak az övék, míg biztosabbá válik, míg még kérdőjeles, de egyre erősebb és egyre vágyottabb az a talán.

Csakhogy a mi kultúránkban a bizonytalanság negatív. A biztos, a garancia az érték. Ami persze van 5-7 évig mosógépre, kocsira, de a fontos dolgokra, a kapcsolatokra nincsen. Nyilván szkeptikus lesz a társadalom a nem cseregaranciás cuccokra. De ha csak a biztosra utazunk, mi marad? Csak a halál. (Vagy talán az sem, ha Gergő komámmal középiskolás korunkban végzett eszkatológiai fejtegetésünkre gondolok. 🙂 )

Csak a célra tudunk nézni, az útra nem. És a cél legyen itt most azonnal, ne kelljen érte tenni, ne rajtam múljon. Ne kelljen felelősséget vállalni. Ne kelljen türelmesnek lenni. Ne kelljen napról-napra kis lépésekben újra elköteleződni. Ne kelljen hosszú távon magamban, céljaimban, kapcsolataimban biztosnak lenni. Ne kelljen elköteleződni.

A nagyságot szeretjük. Nem a növekedést. Tökéletesek akarunk lenni. Nem fejlődésben lévők.

Pedig az idő lassúságában nagyszerű dolgok laknak. Ki más láthatná ezt jobban mint egy paleontológus (aki nem mellesleg jezsuita is): Teilhard de Chardin.

“Legfőképpen pedig bízz Isten lassú munkájában! Természetünknél fogva mindig türelmetlenül várjuk, hogy késedelem nélkül elérjük célunkat. Szeretnénk átugrani a közbeeső szakaszokat. (…) A fejlődésnek viszont az a törvénye, hogy csak bizonytalan szakaszokon keresztül bontakozhat ki – amihez néha nagyon sok időre van szükség. Azt hiszem, a te esetedben is így van; a gondolataid fokról fokra válnak éretté – engedd, hadd nőjenek, hadd öltsenek szabadon formát, kár siettetned őket. Ne próbáld haladásra kényszeríteni őket, úgysem lehetsz már ma az, amivé holnap fog tenni az idő.”

Ha lelassítasz, nem lesz félelmetes a bizonytalan. És meglátod, hogy abban lakik a bizalom.

Kell garancia? 🙂

(Tudom, hogy korábban már megosztottam veletek, de most is ezt hallgattam írás közben. És egy korsó barna sört szopogattam, amit a férjem hozott be csak úgy. )