A levélírás jó. Csak már nem annyira szoktunk, maximum elektronikusat. Pedig kézzel sokkal erősebb élmény – írni is, kapni is. Egyáltalán mikor írtál utoljára öt mondatnál többet a saját kezeddel?

1.A klasszikus módszer

Van egy barátod. Fontos neked. Jó lenne beszélgetni, tudni a másikról, de messze él. Az e-mail nem olyan személyes, nagyon rövid, esetleg túl hosszúra sikerül. Az sms, a messenger, a chat mellett sok párhuzamos tevékenységet végzel, nehéz túllendülni a “Hogy vagy?” – “Köszi, jól, csak épp sok a dolgunk, tudod, hogy megy ez.” – “Hú, akkor kitartás!” és társai jelentette paneleken, és eljutni a mélységig, ahogy tényleg van az ember. Régen ehhez papírt, tollat, borítékot, bélyeget használtunk. Sőt, gyűjtöttük a levélpapírokat, és négyszer meggondoltuk, kinek, milyen alkalomból kéne a legszebbet elküldeni. (Gyártanak még egyáltalán levélpapírt hozzá illő, mintás borítékkal?)

Vagy képeslapot is írtunk olykor, amikből vannak a ronda, giccses, postán ma is kapható virágcsokrosak és helyi templomosak, a drága és speciális ünnepi alkalomra készült vicceskedő vagy mélyenszántó idézetesek, meg a nászajándéknak szánt, kicsi zsebes változatok, amik szerintem a műfaj abszurd csúcsát jelentik. És ezen felül vannak azok a kincsek és szépségek, amikre véletlenül bukkanunk rá, olykor furcsa helyeken. Ezeket a legnagyobb élvezet pár gondolattal megtöltve elküldeni is, megkapni is. Egyszer régen például egészen érdekeseket vettünk a Táncháztalálkozón: régi néprajzi gyűjtésből való fotók voltak rajtuk, mint alvó pásztor, disznóvágás, ráncos nénike, hógolyózó falusi gyerekek. Kedvenc kapott képeslapomon pedig fekete-fehérben láthatunk hátulról két pucér nőt szaladni a Big Ben felé.

Karácsonykor mindig küldök képeslapot, az utóbbi évben saját fotósat, mert az elég személyes, meg mert követhető rajta a lányok cseperedése. (És a létszámnövekedésünk.) De szeretek hosszú, kézzel írt levelekre is időt szánni, mert pont a ritkasága, kuriózum-jellege miatt bír extra töltettel. A felhasznált anyag pedig plusz tartalommal, bár ez ma már nem a Micimackós levélpapírt jelenti. Egy időben például egy kedves barátommal egy egész füzetet küldözgettünk egymásnak ide-oda postán, hogy az egymásba kapcsolódó gondolataink összefűzve maradjanak, meg mert közös kedvencünk, Legolas volt a borítóján. És van valahol egy másik füzet is, amiben évtizedes padtársammal, Julcsival emeltük magasságokba az órai levelezés művészetét, “Mit nekünk cetli?!”-alapon. 🙂

2.Magamnak szeretettel

Ez egy szuper műfaj, amit nem is olyan régen tanultam. (Addig eszembe se jutott, utána meg hirtelen több forrásból is szembejött az ötlet.) A lényege, hogy saját magamnak írok – szintén kézzel – egy levelet, méghozzá az idő egy meghatározott pontján lévő jövő-Veronkának. (Nekem a 3 hónap jön be.) Egyrészt motiváló írni, mert segíti a tervezést és azok tettekre váltását, ha összeszedem, hogy miket kívánok magamnak addigra. Másrészt sokat segít utólag elolvasni, hogy korábban mi volt küzdelem, ami ma már egyértelmű, könnyű vagy rutinszerű. Így kézzel foghatóan ott a bizonyíték, hogy igenis fejlődök, tanulok, haladok előre, és nem is vagyok egy mihaszna, akármit is sugdosnak a fejemben lévő örökké elégedetlen hangok.

A módszer külön értéke, hogy nagyon jól lefesti az önmagammal való viszont: nagyon meglepett eleinte, hogy amit kívánságként akartam megfogalmazni, nagyon is elvárásnak hatott. Mintha azt mondtam volna magamnak, hogy na, most aztán tessék boldognak lenni! Riasztó volt szembesülni vele, milyen egy terrorista módon tudok magammal bánni. Persze nem hagyhattam annyiban, nehogy már rám süsse bárki, hogy nem is szeretem magam. (Bárki = én.)

Ezért aztán nagyon figyelni kezdtem, hogyan írok, kifejezem-e a szeretetem, megértésem, hálám, tényleg úgy bánok-e magammal, mikor senki se látja, ahogy szeretnék. Mert nagyon is múlik rajta az is, ahogy mások bánnak velem. Meg én is másokkal.

És képzeljétek, működött! Tényleg azt éreztem olvasva a leveleket 3 hónappal később, hogy múlt-Veronka szereti és támogatja jövő-Veronkát, méghozzá elvárások nélkül. Ahogy olvastam, elhittem. Ahogy elhittem, úgy is kezdtem szeretni.

3.Istentől nekem

Nem tudom, más is alkalmazza-e, vagy feltaláltam egy új imaformát, de nagyon szeretem csinálni. Piros tollat fogok hozzá. Megkérem Istent, hogy játsszunk egy kicsit: most én leszek Ő, Ő pedig én. És mikor kellően átéreztem a szerepcserét, belegondolva, hogy ha Isten lennék, miket akarnék írni Veronkának, elkezdek írni a pirossal. Nagyon érdekes dolgok jönnek ki belőle.

“…arra vágyom, amire te: hogy meleg, puha takaróban pihenj meg az én házamban, az én tüzemnél. Abban az otthonban, ami után vágyakozol, és ami itt van nálam, mindig elérhető módon, és te mégsem jössz be. Vágyakozva nézel be az ablakon, pedig nyitva az ajtó. Ne félj bejönni, csak te tartod magad távol, mert nem hiszed, hogy megérdemled. Pedig én nem küldelek ki, csak mert sáros a cipőd. Engem nem a tiszta padló érdekel, hanem te. … Az a kis sár, az a majdnem meg ne tartson távol tőlem, nekem nem kell, hogy tökéletes, tiszta, szent legyél. Nekem te kellesz, és neked én. Ha együtt vagyunk, lepereg a sár, én lemoslak. A szentség, amire vágysz, nem feltétel, hanem következmény. …”

A levél végére érve aztán visszacseréljük a szerepet. Újra én leszek én, úgy olvasom el még egyszer. (Bár már néha belül, közben is zajlik egy párbeszéd, megfogalmazódik egy gondolat, amiről tudom, hogy a sajátom, és a válasz máris íródik.)

Hogy miből gondolom, hogy ezt Isten írja nekem, és nem csak a saját fantáziám? Egyrészt semmiből. Másrészt miért is ne lakhatna Ő a fantáziámban is? Tudom, hogy a róla alkotott véleményem és hitem leképeződik bennem, internalizálódik, akárcsak az anyám, a férjem, vagy bárki más, akikkel olykor vitatkozom magamban, nagyon is élethűen megjelenítve, amit ők mondanának, és mégis tudva, hogy azok akkor sem ők, hanem a bennem élő képük. De hiszem, hogy Isten valahol bennem is lakik, és igenis kommunikál velem belül, ha már fizikailag nem hallgatom. (Mégsem vagyok egy Mózes, még nem hallottam égő csipkebokorból, se felhőoszlopból.) És a kezemet sem vezeti, a leírandó szavakat sem hallom, tisztában vagyok vele, hogy a bennem élő Isten-kép “kommunikál” így velem. Csak épp hiszem, hogy a valódi Isten tudja ezt használni. Talán leginkább arra, hogy szembesítsen, mi van bennem lélek-szinten, és ez milyen eltérést mutat a fejemben lévő hittel. Kicsit mint az önmagamnak írt levél. A fejem tudja, hiszi, hogy Isten szereti, de a mélyem megfogalmazza-e ezt egy szerepcserés játék során? Olyan kedvesen ír-e nekem a belső Istenképem, amilyen kedvesen rám-tekintőnek hiszem az igazit?

Ami a legérdekesebb a második és a harmadik módszer különbségében az én esetemben, hogy Isten levelei sokkal szeretősebbek, mint a sajátjaim. 🙂 Isten szerepéből jobban szeretem magam, mint a sajátomból.

Te szoktál levelet írni?

3level

Pin It on Pinterest