Igyekszem egyre inkább úgy gondolni a láthatatlan munkámra, mintha tényleg állás lenne. Attól függetlenül, hogy nem jár érte fizetés, mert a GYES-t ne nevezzük annak, az még viccnek is rossz, ráadásul nem csak a 3 éven aluli gyerekeinket nevelem és gondozom, hanem a nagyobbakat is. Meg a háztartás, amit ma hívott valaki a fülem hallatára művészetnek, igaz, csak egy sorozatban, de akkor is. A legnagyobb problémám most a munkaidő végtelensége.

Munka minden,

ami hasznára válik valakinek, és karrier, ha fejlődök abban, ami érdekel. Ez mostanában a mottó nálam, szerintem írtam is már. És nagy lendülettel igyekszem hinni magamnak. Talán lesz olyan világ, nem is túl sokára, mikor a munka célja nem a létfenntartás lesz, hanem az értékteremtés. A fenntartós dolgokat úgyis átveszik a robotok, nekünk meg marad a kreatív, innovatív, szellemi rész. Szóval talán megérem ezt, talán nem, de addig is szeretném jól érezni magam azokban a feladatokban, amiket nem csak el kell végezni, de még akarom is.

Láthatatlan HR

Így hívom az új munkakörét a fejemben lévő szadista tevehajcsárnak, hogy emlékeztessem rá, nem csak rövid távon kell hatékonynak lenni, de hosszú távon is fontos életben-, és normálisnak maradni.

Egyik első értekezletünkön (én és én – vitatkoztam pró és kontra) felmerült egy igen fontos probléma: hogy nem bírok leállni. Igazi munka-alkoholistaként addig pörgetem, amíg a lábamon állok. Az esetek többségében kíméletlenül ostorozom magam, amiért nem sikerül végigérni a napi teendő-listán, és ezen a pihenés, mint tétel felvétele sem segített sokat, hiszen feladattá válva hirtelen nagyon értelmesen akartam eltölteni minden szünetet. Ha pedig véletlenül sikerül mindent kipipálni, akkor túl sokszor veszek föl újabb tételeket “csak öt perc bedobni egy újabb mosást”-szlogennel. Ahelyett, hogy simán csak megveregetném a magam vállát: “Szép munka volt!”

A probléma

a következő: nincs vége a munkaidőnek, egyszerűen 0-24 óra, hétfőtől vasárnapig, és kész. A szabadon felhasználható pihenőnap is elég kevés. És ez baj. Ezt nem lehet ép ésszel bírni sok éven keresztül, mégis tolom lassan 6 éve. Ebből következik, hogy valószínűleg réges-rég nem vagyok épeszű, csak még senki nem mert szólni.

Míg “rendes” munkám volt, és a társadalom szemében is dolgoztam, egyszerűen elfogyott egy idő után a munkaidő, én meg letettem a lantot ott, ahol épp tartottam, hogy másnap folytassam. De nyolctól fél ötig, vagy hattól kettőig – attól függően hol dolgoztam éppen – toltam a szekeret, nehogy kirúgjon a főnök. Megszoktam, hogy amíg egy külső szabályozó azt mondja, addig dolgozom, utána meg egyszerűen nem.

Ez itthon nem megy.

Főállású anyának, meg régi becenevén HTB-nek, közben írópalántának, egyetemistának, bloggernek, önkéntes regionális szervezetvezetőnek, meg még ki tudja, milyen kismillió cuccnak, amit folyton csinálok, szóval ennek a kócerájnak lenni, ami vagyok, nem olyan, mintha alkalmazott lennék. És nem azért, mert nincs főnököm. (Vagy mert nem kapok fizetést.)

Talán a vállalkozói gondolkodásmód vinne közelebb a megoldáshoz, hiszen én tűzöm ki a célokat, enyém a felelősség, és igen, nincs munkaidő, de van home office. Még csináltam is magamnak a pelenkázóból “íróasztalt”. Bár inkább csak egy bizonyos logika szerint elrendezett könyv-, filofax-, és fakk-kupac, amire ráadásul folyton mindenki rápakol, én meg kiabálok, hogy “Már százszor mondtam, hogy ne pakoljatok az íróasztalomra!”

Pedig még le sem lehet ülni hozzá, de ez ilyen Google-módi, álló munkaállomás, hogy megőrizzem a kreativitásom, meg jobb legyen a vérkeringésem. (A valóságban persze csak nincs idő leülni, úgyis ötpercenként vernyákol valaki.)

A munkaidő vége

Egy a lényeg: módosítottam önmagammal a szerződésemen. Mostantól van vége a munkaidőmnek, mondjuk 9-17-ig tart, utána csak készenléti időként vagyok hajlandó gondolni rá. Ügyelek, vagy mi. És meg akarom engedni magamnak a pihentető, de teljesen agyhalott tevékenységeket is. Mondjuk megveszem a Jurassic World játék-verzóját, úgyis mindig komáltam a városépítő-jellegű stratégiai játékokat. Meg az embereket szaggató vérszomjas dínókat is.

Na jó, ezt valószínűleg nem fogom, ahhoz is sóher vagyok, hogy rendes cipőt vegyek a télre, mert még elmegy ez a mostani is, igaz, törik a talpa. Sajnálom magamra, ez van! Majd szépen lassan fejlődöm ebben is, van még pár évem a mostani pozícióban.

Kis lépés

a pizzafutárnak, de hatalmas nekem, hogy kedd van, és nem dobozolok a költözéshez, nem csinálok semmi hasznosat, amit ilyenkor szoktam, mikor anyukám elviszi a lányokat kábé 2 órára. Bepötyögöm gyorsan ezt a posztot, de semmi extra csinosítgatás, csak idevetett szavak, és közben ideér talán a kajám is, amit EGYEDÜL magamnak rendeltem, és senki nem fog kunyizni belőle csak úgy, státuszból, hogy lássa, szeretem-e még. Aztán mondjuk Pinterestelek, vagy csak szörfölök, amerre visz a térerő.

És persze megpróbálom nem lustának érezni magam. Na, ez lesz az igazi kihívás. Majd igyekszem kipipálni. : )

Te hogy tartod kordában a láthatatlan munkádat?

Tudsz valakit, akinek hasznos lenne ez a cikk? Válassz platformot és nyomd meg a gombot a megosztáshoz!