A főleg kabaré-punkot játszó zenész éveken át leginkább hivatásos szobor volt, és erről mesél is méltán híres TED-előadásában. Meglepő módon nem csak művészek és előadók, de teljesen hétköznapi emberek kezdtek hálálkodni neki a felvetett témáért, így arra gondolt, bővebben, könyv formában is kifejti ezt a fajta sebezhetőséget. Így született meg A kérés művészete.

Amanda Palmer kötete elsősorban önéletrajzi mű, nem önsegítő könyv. Azt ugyanerről a témáról már jóval tudományosabban megírta Brené Brown, Bátraké a boldogság címmel, és erre Amanda Palmer is rájött. Először elszégyellte magát, aztán úgy döntött, hogy nyugodtan írhat ugyanarról, de a maga személyes szemszögéből. Így mégis elkészült az ő könyve is. Brenét pedig felkérte előszót írni.

A Kétméteres Menyasszony

Karrierje elején Amanda furcsa performaszokkal kísérletezett: volt lépcsőkön széthagyott véres hulla és ruletthercegnő is, de a virágot könyörgő menyasszony volt a leghosszabb pályafutása. Európától Amerikáig állt tereken mozdulatlanul, míg valaki el nem fogadta tőle a kis szál virágot, és vele azt a nézés-váltást, ami igaz találkozást jelent két ember között. Mert valahol belül mind erre vágyunk.

“Minden előadó – minden ember – azt akarja, hogy lássák; ez alapvető szükségletünk.” (63.o.)

És nem csak a külsőt, a címkéket és maszkokat, hanem ahogy vagyok. (Tudod, ez az a látás, amiről már a szex kapcsán is írtam.) Ahogy még magamat is ritkán látom, mert rohanok az ezer teendő között, látom a feladatokat, sikereket, kudarcokat, csak mintha én válnék láthatatlanná közben, mint a rejtett alany.

Rendes munka

“Keress rendes munkát!” – kiáltották ezren, mert utcai szobornak lenni nyilván nem az, a normális társadalom szemében, még akkor sem, ha elég stabil kereset is biztosít. (Kivéve, ha egész nap esik az eső.) Nem mintha a rockszárt, mint vágyott hivatást többre becsülnénk, de ő legalább híres. Azzal fel lehet vágni, ha az ember gyereke szerepel a tévében, hírekben, YouTube-on. A felszíni lájkokra pedig gyakran többet adunk, mint a fontos hivatásra, hogy néhány arra kószálónak adjunk egy-egy emberi pillanatot.

Mert egyébként mit tartunk munkának? Csak azt, amiért fizetnek, meg szolgálati kocsit és jól hangzó titulust mellékelnek hozzá? Én jobb szeretek munkának gondolni mindent, ami hasznára válik bárkinek vagy a világnak. És jó munkának azt, ami kihívást jelent, amit élvezet végezni és teljesíteni. Amire én büszke lehetek. Ezért is utálom, mikor megkérdezik, hogy dolgozom-e már, vagy még otthon vagyok a lányokkal. És annyira lebénulok, ha valahol ki kell tölteni a “foglalkozása”-mezőt.

Persze nem bánnám, ha rendes pénzt érne a főállású anyaság, meg valahol fizetség a családom mosolya, jól-léte is. De a végső kérdés úgyis az, én tartom-e magamat hasznosnak, értékesnek? Alkotónak, teremtőnek, gondoskodónak, gondolkodónak…

Kiadótól kickstarterig

Ilyesmi utat járt be Amanda Palmer is, miután fondorlatosan szakított a kiadójával, és átnyergelt a közösségi finanszírozásra. Bár az ő esetében talán közönségi finanszírozás lenne a helyes kifejezés, és nem csak azért, mert boldogan fizettek a rajongói előre az új albumért, meg extra csomagban a privát koncertért. Amanda valami különleges kapcsolatot ápol a közönségével az online felületeken is, személyesen is. Hívta már őket spontán párnacsatára twitteren abba a városba, ahol éppen járt, és kezdettől fogva kanapészörfölnek zenekarostul, bár ezt eleinte a koncertek utáni, hosszú beszélgetésekbe nyúló dedikálások végén dobták be, mint valami titkos bónuszt azoknak, akik a leghosszabb sor végén is kitartottak.

Amíg csak szívességekről volt szó, még csak kevesen húzták a szájukat, de mikor gazdaságilag megtérülő lett a kampány, sokan kiáltottak pénzéhességet. Bár a bevétel messze nem azonos a profittal, ezt ilyenkor elfelejtik. És ugye a művész ideája inkább szenvedő, szomorú, szegény. Minimum gyanús, ha valaki megél abból, amit szívesen csinál, főleg, ha valamilyen művészeti ágban utazik. Talán a művészeteket úgy unblock nem tartjuk rendes munkának?

Mit adok valójában?

Amandának is volt olyan pillanata, mikor igazságtalannak érezte a vendégszeretet. Például Miamiban egy 18 éves rajongója, Jacky vállalkozott arra, hogy szállást ad nekik a koncert előtti éjszakán. Csakhogy a lány és a családja illegális hondurasi bevándorló volt, szegény körülmények között, rossz környéken. Az anyja nem is beszélt rendesen angolul. Mégis őket fektették az ágyba, lakomát csaptak a kedvükért, megtanították tortillát sütni. Hát hol van ebben a jó csere? Mivel érdemelték ki a királyi bánásmódot? Végül Jacky édesanyja búcsúzáskor adott neki ajándékba pár nehezen összeszedett szót:

“Köszönöm, hogy itt alszol. A zenéd segít Jackynek, nagyon boldoggá teszed, segítesz neki. Köszönöm, köszönöm.” (208.o.)

Sokszor egészen mást jelentünk a másiknak, mint gondolnánk. És jól szeretni úgy kell, ahogy neki jó. Nem úgy, ahogy nekem kézenfekvő. A másik nyelvét kell beszélnem, nem magamhoz szótárt adni, és tőle várni az alkalmazkodást. Persze pont azt nem is adhatod, ami neki hiányzik. De adhatod magadat.

A kérés művészete és kockázata

A kérés ezért kockázat is: nem pont azt kapom, amit akarok. És nem kizárólag azért, mert a másik is csak magából adhat. Azért is, mert ha kérek, kapok magamtól egy jó adag bizonytalanságot: Furán néznek majd? Ha nemet mondanak, akkor nem is szeretnek? Talán nem is érdemlem meg? Jogosabb, helyesebb lenne, ha magam oldanám meg?

A kockázat a kapcsolatunkban van. Talán könnyebb egy idegentől tampont kérni a nyilvános vécében, mert mindenki volt már hasonló helyzetben, és elég, ha a tömegből egy ember segít. Legközelebb meg majd én, és így meg körbe a “végtelen, karmikus tamponkörforgás”, akárcsak a könyv meghökkentő felütésében. De még ha gyakorlottan kér az ember idegentől aprót vagy tollat, rajongótól kanapét vagy lemez-előfizetést, akkor is nehezen kér pénzt mondjuk a férjétől, mondjuk Amanda Palmer. Főleg, ha a férj gazdag és híres író, mondjuk Neil Gaiman. A felesége pedig sosem akart feleség se lenni, sokkal inkább csak anyagilag önálló és független.

A valódi akadályt sokszor az énképem okozza: inkább olyannak szeretném látni magam, akinek az adott dolog nem okoz problémát, aki elég talpraesett, aki megoldja egyedül nem csak a maga gondját, feladatát, de még a másét is? Mert adni sokszor könnyebb, mint kérni. Ha kérek, beismerem, hogy hamis képet tartok magam elé. Ha kérek, talán kiderül az igazság, talán meglátszik majd a valódi arcom. Talán már nem is fog szeretni az, akitől kérek, hiszen ő is inkább a maszkot szereti, semmint a tökéletlen valóságot, nem? Vagy ha azért kérek cserébe, amit adni tudok, talán kiderül, hogy az mégsem igazán értékes?

Hát ezért írta Brené Brown az előszót. Mert kérni sebezhető dolog.

Valahol mégis felszabadító beismerni, hogy segítségre van szükségem, mert ez a valóság. Felszabadító, és nem megszégyenítő segítséget kapni, mert így tudhatom, hogy tökéletlenül is szeretve vagyok. Hogy aki segít, aki ad, az lát engem.

Kitől tudsz kérni, kockáztatva magadat?

Ezt a könyvet például kérheted, ugyanis útjára bocsátom, elindítom a vándorkönyveket, ahogy a Hygge-nél gondolkodtam rajta. Nem kell túlvariálni az ötletet, kezdhetünk kicsiben is.

Itt megtalálod, hogy is működik ez a VÁNDORKÖNYV-dolog.