Bevallom, rettenetesen izgulok. Oké, eldöntöttem, blogot fogok vezetni, van mondanivalóm, kapacitásom, kedvem is. Valami ilyesmi az ihlet. De hát ha egyszer ez az első alkalom? Te nem izgulnál? Vagy ha már átmentél ezen a kapun, nem izgultál?
Kapuélmények. Érdekes tapasztalat mind, és mennyi van belőlük! Születés, első vérzés, szüzesség elvesztése/odaadása, szülés, menopauza, halál. A női élet nagy kapui. És persze a kisebbek az első csóktól az első fizetésig, meg az apró hétköznapiak: első befizetett csekk, első odaégett rántotta a férfi elé téve. És az első blog. Persze.
De tulajdonképpen min múlik, hogy valami miatt izgulunk vagy félünk? Nem pusztán az információn. Attól, hogy tudom, a nők többsége nem szokott belehalni a szülésbe, hogy fizikailag úgy vagyok felépítve, hogy alkalmas legyek rá, hogy tudom, a kísérőim között biztonságban vagyok, vagy hogy statisztikailag milyen esély van mindenfélére, hogy mi hány centi, liter, kiló, satöbbi. Volt felkészülési időm, van az akció, és lesz idő adaptálódni, ezt is tudom. De attól még félhetek. És ne mondja senki, hogy nem kell félni, kösz, nem azért félek, mert kell. Hanem mert tudom, ez a dolog alapjaiban fogja megváltoztatni a dolgokat. Eddig anyám méhében voltam, mostantól idekint kell élnem. Eddig kislány voltam, mostantól termékeny nő vagyok. Eddig csak én voltam magamban, mostantól beengedek valaki mást a testembe, lelkembe, életembe. Eddig magunkért voltunk felelősek, mostantól egy újabb ember életéért és jövőjéért is. Eddig termékeny nő voltam, mostantól mi leszek, banya? Eddig éltem, most meghalok. (Eddig magánember voltam magánnaplóval, most meg annyira leszek nyilvános blogerina, amennyire olvastok.)
Átmenni egy kapun mindig félelmetes. Szabad félni, mert a kapu is ismeretlen, a túloldal is. Amit nem ismerek, attól félhetek. De ha nem csak a félelem van jelen, ami megállít, hanem valami előre vivő hajtóerő is, mondjuk izgalom, kíváncsiság, akkor már nem blokkolok le. Nem tudom, milyen lesz odaát, de bízom benne, hogy jó. Ez a bátorság? Mikor a félelmem ellenére, vagy a félelmemmel együtt, de megteszem az első lépést? Aztán a másodikat. És a sokadikat.
És mitől tudok bízni? Talán mások történetéből, tapasztalatából merítve is lehet. Vagy elkísérni valakit, mikor ő van egy kapunál. Mennyire más lenne, ha a mi kultúránkban is még mindig a családban történne születés, halál! Talán nem lenne annyira ismeretlen, olyan félelmetes, és nagyobb teret nyerne az izgalom. Ha több figyelmet szentelnénk a felkészülési, advent-jellegű időszakoknak, nem csak a fejünket tágítanánk a várható változással kapcsolatban, de dolgoznánk az érzéseinkkel, a lelkünkkel is.
És ha megünnepelnénk a változásokat! Minden változást. A születést, a nővé válást, asszonnyá válást, anyává válást, bölcs öreganyává válást, és elgyászolnánk minden elmúlt időszakot: az életet, a termékenységet, a függetlenséget, az ártatlanságot. Nem véletlenül kapcsolódik az archaikus kultúrákban minden átmenethez rítus: kivezetés – átmenet – befogadás. A régi elmúlt, itt az új. Pont ezért szeretem jobban a lánybúcsúnál a menyasszonysirató elnevezést. Örültem, persze, mikor férjhez mentem, hiszen én választottam, vártam is eleget, nagyon élveztem a jegyességet. Mégis tudtam, valaminek vége, többet nem leszek lány, menyasszony, „csak” valaki felesége. (Emlékeztek arra a jelenetre a Jóbarátokban Monica és Chandler esküvője után? Pontosan emiatt szomorú akkor Monica.)
Nagyon sajnálom, hogy az örömteli változásokhoz kapcsolódó szomorúságot tabusítjuk. Nem beszélünk róla, pedig nehéz. És ha magunk előtt is letagadjuk, még sokkal, de sokkal nehezebb lesz. Akkor jön a Huffnágel-szindróma. Szerintem Mézga Paula nem csak a „valaki más, csak nem a Géza”-dolgot vágyja, hanem magát a lehetőséget, hogy még választhat. Ha nem siratja el az ember ezt a választási lehetőségét, nem tud jól örülni a választása következményeinek.
Néha az átmenetek egészen hosszúak. Az anyává válás például egy egész év, tapasztalataim szerint. És minden alkalommal ennyi. 40 hét várandósság, aztán a szülés kulcsélménye, és még 6 hét gyerekágy, de inkább még 12 hét adaptálódás az új szerepre, a felelősségre, a hormonvihar lecsengésére, a „Megint eggyel többen lettünk, hogy fogjuk mindenki eltérő igényét összeegyeztetni?”-re. Egy egész év az ember életéből, mire belejön az újba. És a változás nem visszafordítható. Milyen jól rímel a gyászévre, nem?
Te hogy tapasztaltad? Meséld el!
Julianna vagyok. Nem mentem férjhez, nem szültem, még csak a saját életemet kell koordinálnom.
Évek óta lesem a bennem lakó félelem tulajdonságait. Mert vannak neki…. Véleményem szerint a félelem egy “démon”… Nem tudom, hogy jelen kell-e lennie az ember életében vagy sem, de ott van. Azt sem tudom, hogy hasznunkra válik-e, de ott van. Nem szeret elmenni. Talán, mert ő is fél magára maradni… Erővel nem lehet kitenni. Az biztos. Néha jól jön a jelenléte, máskor pedig ártalmas.
Egyszer, amikor attól féltem, hogy a Kedvesem elhagy, megelégelve a félelmem folyamatosan erősödő jelenlétét és beleavatkozását az életemben, gondoltam, elébe megyek a dolgoknak és én szakítottam Vele, azzal a gondolattal „Ha ettől félek, hát szembenézek vele!”. S mindezt úgy, hogy figyeltem a félelmet. Mit fog tenni? Biztosra vettem, hogy elmegy. De nem ment el … Átöltözött… Ha addig pöttyös ruhában volt, azután kockás ruhát vett magára… Ha addig attól féltem, hogy a kedvesem elhagy, az után attól, hogy nem fog visszajönni… Őrületes, nem?
Próbálkoztam más módszerrel is. Megkerestem az ellenszert. Az én esetemben ez a türelem lenne. Mindig elmondtam magamnak a varázsmondatot. „Türelem! Türelem!”… Hosszú távon ez sem működött, mert a türelem véges dolognak bizonyult (az én esetemben), s volt, amikor elfogyott. A félelem, mintha tudta volna, hogy ez lesz, mert erősítést kért, és amikor a türelem elfogyott, fellépett ő a barátaival, név szerint: elkeseredés, borúlátás, hazugság, pánik és még türelmetlenség is bosszút állhatott rajtam. Ez sem vált be…
Valamikor az ősszel rájöttem, hogy a félelem olyan, mint az anyajegy a testemen. Nem lehet megszabadulni tőle. A változásokban fészkel. Amikor változás előtt állunk, megjelenik. Meglátásom, hogy meg kell keresni az egyensúlyt. Szeret beszélni, sőt kiabálni is, de ha nem figyelünk rá, elhallgat. Én a „Fókusz módszert” alkalmazom az elhallgattatására. Mindig a cél kell a fókuszban álljon. Olyan ez, mint mikor Péter kilépett a háborgó tengerre, mert Jézushoz akart menni. Őrületes dolgot akart cselekedni. Amíg a „fókusz” Jézuson volt, állt a vízen, sőt menni is tudott, amint levette a pillantását a Mesterről, süllyedt….
Nálam ez vált be…
Isten hozott, nagyon örülök neked!
Egyébként is, meg mint elsőnek is. 🙂
Nagyon igaz, amit írsz, a félelemtől megszabadulni nem lehet, ezt én is így tapasztaltam. Néha lehet uralni vagy meglovagolni, sokszor előre visz, és még többször maga alá temet.
Elébe menni, szembe nézni jó, de nehéz. Nekem például a legnagyobb félelmem, hogy meghalnak a legfontosabbjaim, és rendszeres feldolgozó módszerem, hogy jó, akkor menjünk bele, fokozzuk még tovább: elképzelem mit éreznék, mit tennék, hogyan élnék tovább ha tényleg meghalna valamelyikük. Így egy darabig csak tovább feszül, mint a gőzgép, aztán egy ponton, mikor már nem bírnám tovább, egyszerűen utat talál valahol, kieresztődik, én megnyugszom, és egy darabig nem félek. Vagy csak a mélyben.
De a fókusz-módszer is tetszik, majd kipróbálom. Péternek bejött, az biztos. 🙂
Veronka, örülök a soraidnak. Ezekbe az átmenetekbe korábban én sem gondoltam bele. Azt hiszem, a jegyességgel kezdtem vizsgálni az eddigi és még rám váró változásokat. Aztán jöttek, nem is akárhogy: három év leforgása alatt ég és föld között; tanuló/bulizó egyetemista, menyasszony, dolgozó nő, feleség, majd édesanya. Krízis, katarzis, ováció, sebek, túlcsorduló érzelmek, egyensúly. Legalábbis hinni vélem, hogy a hullámzó fenn és lenn most egy picit elcsendesült, új fókuszt kapott, és ez a család. Az új, csak a miénk. Hármunkról szól, egyelőre. Óriási öröm és legalább akkor felelősség. Nehéz. Elsősorban édesanya vagy feleség vagyok? Jó kérdés. (Talán megérne majd egy külön bejegyzést, hogy ki hogy van ezzel.)
Az írásodban leginkább az örömteli változásokhoz kapcsolódó szomorúság tabusítása fogott meg. Ez annyira igaz. és annyira fájdalmas. Ehhez van egy történetem. Frissensült anyaságom első hónapjaiban nálunk jártak a barátnőim, és amíg a baba aludt, az élet nagy dolgait vitattuk. Főként a változásokat. Ezekkel én kezdtem anno a sort, de most volt köztünk már egy menyasszony. Faggattam, hogy hogy áll a készülettel (nem az előkészületekkel, a készülődéssel!), és elég nagy meglepetésemre, hamar előtörtek a félelmek is. Végre! gondoltam. Most lehet igazán miről beszélgetni, halljuk. Legalább egy órát erről folyt a szó. Hónapokkal később hozta szóba ezt a délutánt egy másik barátnőm, aki – főleg így utólag visszagondolva – meglepően nagyokat hallgatott akkor. Most pedig még mindig érzelmektől túlfűtötten vallotta be, mennyire kiakadt azokon, amiket mondtam: esküvőre készülünk, fehér ruha, vendégek, díszítés, majd a boldoganélünk, a fákinghepinessz – hogy jönnek ide a viták, mélypontok, krízisek, sőt, a válás?!
Rengetegen sérült családok gyermekeiként kell, hogy felépítsék a majdani sajátjukat. Hány százalékban válunk ma Magyarországon? rengeteg. Merünk beszélni az ehhez kapcsolódó félelmekről, mikor a házasságra készülünk? Dehogy.
Üdv itt, Kriszta!
Köszönöm a soraidat! Remélem, tényleg jön egy kis tengercsend nektek, néha olyan gyorsan történnek a dolgok, hogy idő kell, míg utolér a lelkünk. Bár tapasztalataim szerint ezek a nyugalmak épp csak addig tartanak, míg létszükséglet. Mire azt hisszük, na, most adaptálódtunk, ismét kézben tartjuk, megint van rendszer – újra megváltozik. (Főleg gyerekkel.) 🙂 De sebaj, megyünk tovább, ebből tanulunk.
A tabuk feszegetése sokszor felszabadító. Vagy sokkoló, ha még teljesen távol tartjuk magunktól az elfedett részt. Nekem az anyaság kapcsán volt nemrég ilyen erős élmény A legszebb dolog c. francia film (szerintem írok majd róla hosszabbat, de addig is ajánlom). Nagyon felkavaró volt, hogyan állunk az anyává válás nehézségeivel, mennyire cukormázas-babaszagos idillt várunk. Ugyanígy nem létezik forevörhepinessz a házasságban sem. Talán az lehet a baj, hogy a boldogságot valami passzív lebegésként képzeljünk, pedig az nagyon is aktív dolog. És amit végleges garancialevélnek képzelünk, valójában csak a kezdet, csak egy lehetőség.
És igen, beszélünk majd még a szerepeink összeegyeztethetőségéről is. De ha van kedved, vagy bárki másnak, írjatok nyugodtan, elférnek a vendégposztok!
Verus, nagyon örülök, hogy olvashatom a gondolataidat. Én nagyon ritkán, vagy szinte soha nem írok, nehezen fogalmazom meg a bennem lévő dolgokat, nyilvánosan meg pláne nem. De legyen most ez az én első lépésem is. Írok, pedig én ettől igazából félek.
Valamiért mindig úgy gondoltam, hogy születni és meghalni otthon, családi körben természetes, az úgy van rendjén, könnyebb, jobb, biztonságosabb, melegebb, szeretettel telibb. Ha félünk, akkor is könnyebb végigcsinálni, bármelyik irányba is készülünk. Én először a halállal találkoztam, örülök is annak, hogy így alakult. 8 napon keresztül voltunk éjjel-nappal a nagyapám mellett. Már ki sem nyitotta a szemét, de az arcán látszódtak a lelkének változásai, és érezhető volt mindenkinek a hangulata, búcsúja, gyásza. Az utolsó éjszakára már kisimult az arca, teljesen megnyugodott. Ahogy elment az utolsó lélekzettel, az szép volt és inkább “izgalmas”, mint félelmetes. Tényleg, azóta sokkal kevesebb félelemmel gondolok a halálra, és a szülésre való felkészülésemhez is merítkezni tudtam ebből a tapasztalatból.
Még abban az évben megszületett a nagyobbik lányom. A házunk alsó szintjén jelen volt a család összes nő tagja, és mikor Kincső megszületett, mindenki feljöhetett hozzánk. A nagymamámnak rengeteget jelentett ez az első találkozás, hiszen ő csak egy nap múlva kaphatta meg a saját kisbabáját. A húgomnak, aki még nem szült, szintén meghatározó élmény volt.
Gyermek érkezése tényleg örömteli esemény, de rengeteg szomorúság és nehézség is kapcsolódik hozzá. Én például azt kívántam az első hetekbe, hogy a kisbabám bárcsak visszabújna a pocakomban, ott mennyivel jobb volt nekem is, neki is. 🙂 Visszakívántam azt az állapotot, és a függetlenségem is hiányzott, meg még rengeteg dolog. Mexikóban gyakorolják a szülés utáni zárást, na nekem erre óriási szükségem lett volna. És valóban, az adaptálódás az új szerepre nekem tényleg minimum 12 hét volt.
A változásokat megünnepelni fontosnak tartottam, de nem gondoltam rá ennyire komlexen, mint ahogy te írtad. Köszönöm, hogy erre rávilágítottál. Felkészülés, aztán akció és aztán belerázódunk az új helyzetbe, de arra soha nem fordítottam igazán figyelmet, hogy tudatosan elgyászoljam a régi időszakokat. (Életem legszomorúbb karácsonya például az volt, amikor legelőször nem társasjátékot, hanem felnőttes dolgokat kaptam ajándékba.) Nagyon tetszik a menyasszonysirató kifejezés is.
Köszönöm, Rita!
Igazán nagy dolog, hogy írtál, és átlépted ezt a határt.
Ez nekem is nagy különbség volt az első szülés után, mikor rájöttem, hogy most jó pár évig nem lehetek hosszú ideig egyedül. Az adaptálódás pedig a harmadik után eltartott vagy 4 hónapig, ez volt a leghosszabb. Bár ez a logisztikai problémák miatt vált érzelmileg is nehézzé.
A női körben való szülés,ó, ezért még sokáig foglak irigyelni. 🙂
Verus’ Annyira jó hogy belevágtál! Lelkesítő vagy az éteren keresztül is 😉 Pont a napokban elmélkedtem hogy mit jelent számomra a szülés-születés minősége…és rájöttem hogy mindig is nagyon izgalommal és őszinte áhítattal néztem elébe ha valami születni készült…általam,bennem, vagy rajtam kívül. Hogy nyári zápor vagy új érzések törnek fel a szívemben, kezd szinte mindegy lenni, ha meg tudom ragadni a születésük pillanatát, ha ott lehetek, megfigyelhetek, ha kísérhetem, az hihetetlen mámor nekem. Szemtanúja lehessek a változásnak mindenféle formában, nagyon kell figyelnem befelé hogy észre is vegyem! Egyre könnyebben össze tudok kapcsolódni a változással. Várom , kívánom és micsoda szerencse hogy ez a világ az állandó változás ciklusában pörög. Szóval kezdek a születés gyönyörében úszni mert minden percben születik valami…csak meg kell látni!
Kitty, na ez volt az igazán lelkesítő, köszönöm!
Drága Veron!
Soraidat receptre nyomtatnám, és felírnám minden áldott állapotban lévő nőnek! Én magam is fizettem volna annak idején egy ilyen receptért az első lányunk születése után, amin ilyesmit láttam volna szívesen: “Nem vagy semmirekellő amiatt, hogy dühös vagy a világra, mert soha többet nem lehetsz már egyedül emellett a csöppség mellett”. Az adaptálódás is nehéz és hosszú volt számomra, de a legrosszabb tudjátok mi volt???- a lelkiismeretfurdalás! A magam marcangolása, hogy hogyan lehetnek egy jó keresztyén anyának ilyen gondolatai, hogy “a fenébe is megint lógnak a mellemen”, meg hogy “mikor lehetek már megint csak a férjemmel, enélkül a betolakodó bőgőmasina nélkül”, meg hogy “ha most valaki kérné azonnal örökbe adnám”. Igen, tudom, hogy mélyen megbotránkoztatóak ezek a gondolatok mindenki számára így leírva, de azt is tudom, hogy bármely asszonytársam, akivel valaha mertem beszélni erről, elárulta, hogy ő is keresztül ment ezen, és gondolta ugyanezeket. Kicsit dühít, és már beszélgettem is erről sokszor a védőnőnkkel: a szülésfelkészítőkön miért csak a köldökcsonk ápolásáról esik szó a többi technikai tudnivalóval, és ezekről a “gyászfolyamat” gondolatokról, a kapun való tudatos átléptetésről nem? Pedig ez is szorosan hozzátartozik!!! Sőt!!! Tudjuk mind: a tej is jobban folyik, ha a lelkünk jól van és felszabadult! Felszabadítja valaki esetleg még arra is, hogy szabad akár haragudni is az új helyzetre, és elsiratni a régit.
Szóval receptet kiváltani első gyermekes kismamák: kapu helyzet van, ti sem ússzátok meg! És ez így van rendjén! Változás, gyász, új élet – ez a sorrend, és tilos kihagyni a gyászt! Kapaszkodjatok, és aztán lássatok csodát!
Igazad van, Gesztenye, szinte felháborító, milyen képmutatóak tudunk lenni néha. Fontos lenne beszélni a változásokról, de nagyon erős nálunk “az anyaság a legszebb dolog”-mítosza. Ráadásul ha valaki mer őszinte lenni, azonnal kikiáltjuk önzőnek. És közben mondogatjuk, hogy a gyereknek az a legfontosabb hogy az anyja jól legyen. Mégsem tudunk egyensúlyt tartani, csak esünk egyik végletből a másikba.
Szerintem nagy baj, hogy az anyák ma egyedül vannak, és ez nagyon nem normális. A gyereknevelés csoportos munka. Csoportos, nem is csak két emberes. De nagyon nehezen kérünk segítséget, valódi közösséget pedig nem tudunk létrehozni, mert azt hisszük, minden kis apróságban egyet kell érteni, egyformán csinálni, különben baja lesz a gyereknek.
És az egésznek a mélyén a fájdalom van, hogy nem vagyok elég jó, ezért keresem a biztosan jól működő módszert. És ahelyett, hogy szembenéznék a fájdalommal, megpróbálom teljesíteni a lehetetlent.
Mindenki elrontja valamiben a gyerekeit (amit azok később tuti a szemére is hánynak), szeretném, ha ezt el tudnám fogadni tényként, és akkor minden menne ugyanolyan rendben tovább mint eddig, csak nem ostoroznám magamat.