Bevallom, rettenetesen izgulok. Oké, eldöntöttem, blogot fogok vezetni, van mondanivalóm, kapacitásom, kedvem is. Valami ilyesmi az ihlet. De hát ha egyszer ez az első alkalom? Te nem izgulnál? Vagy ha már átmentél ezen a kapun, nem izgultál?

Kapuélmények. Érdekes tapasztalat mind, és mennyi van belőlük! Születés, első vérzés, szüzesség elvesztése/odaadása, szülés, menopauza, halál. A női élet nagy kapui. És persze a kisebbek az első csóktól az első fizetésig, meg az apró hétköznapiak: első befizetett csekk, első odaégett rántotta a férfi elé téve. És az első blog. Persze.

De tulajdonképpen min múlik, hogy valami miatt izgulunk vagy félünk? Nem pusztán az információn. Attól, hogy tudom, a nők többsége nem szokott belehalni a szülésbe, hogy fizikailag úgy vagyok felépítve, hogy alkalmas legyek rá, hogy tudom, a kísérőim között biztonságban vagyok, vagy hogy statisztikailag milyen esély van mindenfélére, hogy mi hány centi, liter, kiló, satöbbi. Volt felkészülési időm, van az akció, és lesz idő adaptálódni, ezt is tudom. De attól még félhetek. És ne mondja senki, hogy nem kell félni, kösz, nem azért félek, mert kell. Hanem mert tudom, ez a dolog alapjaiban fogja megváltoztatni a dolgokat. Eddig anyám méhében voltam, mostantól idekint kell élnem. Eddig kislány voltam, mostantól termékeny nő vagyok. Eddig csak én voltam magamban, mostantól beengedek valaki mást a testembe, lelkembe, életembe. Eddig magunkért voltunk felelősek, mostantól egy újabb ember életéért és jövőjéért is. Eddig termékeny nő voltam, mostantól mi leszek, banya? Eddig éltem, most meghalok. (Eddig magánember voltam magánnaplóval, most meg annyira leszek nyilvános blogerina, amennyire olvastok.)

Átmenni egy kapun mindig félelmetes. Szabad félni, mert a kapu is ismeretlen, a túloldal is. Amit nem ismerek, attól félhetek. De ha nem csak a félelem van jelen, ami megállít, hanem valami előre vivő hajtóerő is, mondjuk izgalom, kíváncsiság, akkor már nem blokkolok le. Nem tudom, milyen lesz odaát, de bízom benne, hogy jó. Ez a bátorság? Mikor a félelmem ellenére, vagy a félelmemmel együtt, de megteszem az első lépést? Aztán a másodikat. És a sokadikat.

És mitől tudok bízni? Talán mások történetéből, tapasztalatából merítve is lehet. Vagy elkísérni valakit, mikor ő van egy kapunál. Mennyire más lenne, ha a mi kultúránkban is még mindig a családban történne születés, halál! Talán nem lenne annyira ismeretlen, olyan félelmetes, és nagyobb teret nyerne az izgalom. Ha több figyelmet szentelnénk a felkészülési, advent-jellegű időszakoknak, nem csak a fejünket tágítanánk a várható változással kapcsolatban, de dolgoznánk az érzéseinkkel, a lelkünkkel is.

És ha megünnepelnénk a változásokat! Minden változást. A születést, a nővé válást, asszonnyá válást, anyává válást, bölcs öreganyává válást, és elgyászolnánk minden elmúlt időszakot: az életet, a termékenységet, a függetlenséget, az ártatlanságot. Nem véletlenül kapcsolódik az archaikus kultúrákban minden átmenethez rítus: kivezetés – átmenet – befogadás. A régi elmúlt, itt az új. Pont ezért szeretem jobban a lánybúcsúnál a menyasszonysirató elnevezést. Örültem, persze, mikor férjhez mentem, hiszen én választottam, vártam is eleget, nagyon élveztem a jegyességet. Mégis tudtam, valaminek vége, többet nem leszek lány, menyasszony, „csak” valaki felesége. (Emlékeztek arra a jelenetre a Jóbarátokban Monica és Chandler esküvője után? Pontosan emiatt szomorú akkor Monica.)

Nagyon sajnálom, hogy az örömteli változásokhoz kapcsolódó szomorúságot tabusítjuk. Nem beszélünk róla, pedig nehéz. És ha magunk előtt is letagadjuk, még sokkal, de sokkal nehezebb lesz. Akkor jön a Huffnágel-szindróma. Szerintem Mézga Paula nem csak a „valaki más, csak nem a Géza”-dolgot vágyja, hanem magát a lehetőséget, hogy még választhat. Ha nem siratja el az ember ezt a választási lehetőségét, nem tud jól örülni a választása következményeinek.

Néha az átmenetek egészen hosszúak. Az anyává válás például egy egész év, tapasztalataim szerint. És minden alkalommal ennyi. 40 hét várandósság, aztán a szülés kulcsélménye, és még 6 hét gyerekágy, de inkább még 12 hét adaptálódás az új szerepre, a felelősségre, a hormonvihar lecsengésére, a „Megint eggyel többen lettünk, hogy fogjuk mindenki eltérő igényét összeegyeztetni?”-re. Egy egész év az ember életéből, mire belejön az újba. És a változás nem visszafordítható. Milyen jól rímel a gyászévre, nem?

Te hogy tapasztaltad? Meséld el!

elso

Pin It on Pinterest