Visszavonultam, bebújtam önmagamba. A karácsonyi pihenés után egyenesen jött az év eleji behavazódás, aztán a böjt. Kicsit begubóztam érlelődni. Poszt sem volt, mert a sok változás még éretlen bennem, a bármiről meg nem tudok írni csak azért, hogy legyen valami.

Megint egy kezdet

Új időszámítás fog kezdődni nálunk, rengeteg változással, és teljesen spontán alakult úgy, hogy előtte rápihenjek kicsit. Rásegített az állapotra a tél, meg a vele járó behavazódás, a hegyről ugyanis kétszer is meggondolja az ember ilyenkor, hogy elinduljon valahová. Vagy talán háromszor is.

Hat évig voltam itthon, most pedig újra dolgozni fogok lesz állásom. Egész máshogy kell majd strukturálni a napjainkat, a feladatokat. Az alapokat megterveztük – szerencsére tág a családi háló, hogy támogassanak, elkapjanak -, de pár hónapig még biztos sokat fogunk improvizálni, míg ráérzünk az új ritmusra. Izgalmas lesz, kaland lesz. Várom a feladatot, lényegében két hónapja, mióta eldöntöttük, hogy belevágok, pörög a motor a rajtnál, hogy indulhassak. Végre! A lámpa most már sárgára vált, hétfőn kezdek is.

A böjt megtisztít

Persze azért nem volt ilyen egyszerű, és nincs is még vége a rengeteg belső harcnak. Időnként pánikolok, megkérdőjelezem magamat: nem is annyira ezt a konkrét feladatot, inkább azt, mi lesz utána? Persze három év a munka-projekt, nem is most kell kitalálni, hogy konkrétan mi jön majd utána, mégis egy ilyen korszakváltás felhozza a nagy kérdéseket, nagy döntéseket, hogy mi is a végső cél?

Annál én szőrözősebb vagyok az élet nagy kérdéseivel kapcsolatban, hogy csak úgy ellegyek a létezésben, ha nincs valódi belső motivációm, hamar elunom a feladatokat. Ráadásul a lányok is megváltoztattak ebben, utolért az Y-generációs finnyásság, már nem akarok akármit csinálni, csak olyasmit, aminek értelme van számomra, amiben lelkesedéssel tudok rész venni. Ennek az értelemnek pedig komoly kritériumnak kell megfelelni, passzoljon egy végső célhoz. És ebben a böjt időszakának csendessége, rákészülése egyébként is sokat segített. Az új kezdethez viszont meg kell barátkozni a véggel. A feltámadás előtt most is ott a halál.

Mi fán terem az életcél?

Hogy mi számomra a legfontosabb, azt talán már régóta tudom: növekedni Isten felé. Nekem és a körülöttem lévőknek. Én így fogalmazom meg. De bármi is legyen az életcél, bárhogy is öntse szavakba az ember, az benne a nehéz, hogy túl általános ahhoz, hogy a hétköznapokban is kezelni lehessen. Előbb le kell fordítani konkrét célokra, részekre. Onnan már kezelhető a dolog, de ez az átvitel azért nem olyan szimpla folyamat. Nekem semmiképp. Hogy lesz misszióból vízió, abból pedig stratégia?

Időnként persze a konkrét célokat, feladatokat is át kell nyálazni, priorizálni. Mi felel meg a távlatnak, és mi nem? Oda visz a dolog, vagy máshova? Ha oda is visz, belefér-e? Talán ez a legnehezebb nekem. Több forgatókönyvem is van, milyen utakon és módokon valósítható meg mindaz, amit akarok ettől az élet nevű képződménytől. De van egy bökkenő: muszáj választani. Még ha engem sajnos minden IS érdekel

Nem járhatok egyszerre az összes úton, és hiába tudom, hogy végső soron az odaérés a lényeg, meg a menet közben megtapasztalt önmagam. De akkor is választani kell, ha ez nehéz. Különben csak szétforgácsolom magam. Nem járhatok egyszerre az összes úton, nem lehetek minden, még ha szeretnék is. De van, amiről le kell mondanom, van egyfajta élethosszig tartó böjt ebben. Lemondani dolgokról valami másért, fontosabbért. Egyre igent mondani, az nem-mondás minden másra.

Van-e Istennek akarata?

Vagy úgy is mondhatom: van-e sorsom, rendeltetésem, utam? Egyszerre van és nincs.

Nincs, mert szabad vagyok, követhetem a teremtésemtől, velem együtt megszülető és alakuló vágyaimat. Nincs egyetlen “az út” kijelölve számomra, amit nagy kínlódva kell elfogadnom, de a bensőmtől, tőlem független. Mégis van olyan, hogy Isten akarata, de ez leginkább azt jelenti, hogy azzá váljak, aki lehetek. Hogy egyre közelebb kerüljek a középpontomhoz, és ezzel együtt az Istenhez. Ez az én hivatásom, a tiéd, és mindenkié.

Az “add meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig azt, ami az Istené”-sztori nem az adózásról meg a világi kötelezettségekről szól. A pénzre a császár képét verték, legyen hát az övé. Isten képe hová van írva? Az emberre. Önmagamat kell hát odaadnom, de ez is olyan paradoxon, amitől nem elveszítem, hanem megtalálom igazi valómat. Az én Istenem nem egy szadista forgatókönyvíró, hanem egy kreatív, és rám izgalommal, lelkesedéssel váró valaki.

Hogy hogyan jutunk oda, ahol Ő van, és én magam lehetek, az már egyéni út, mindenkinek más. De pont az egyedisége, a szabad döntésem az, amitől a hétköznapokban nehéz ezt hinni. Nehéz magam újra és újra betájolni, minden fontos döntésben az igazán valós kritériumok, és nem a társadalmi nyomás, vagy szokások mentén dönteni.

Úgy tűnik, három évre most megvan egy döntés, és igyekszem nem előre aggódni azon, mi lesz utána. Inkább csak bízni akkori önmagamban, hogy lesz elég bölcs megállni, körülnézni, az akkor legjobbnak, leghívogatóbbnak látszó utat választani, aztán menni tovább.

A végtelenhez mérve

Mielőtt tovább mentem volna, nem úszhattam meg. A feltámadás előtt mindig ott a halál. Elképesztően jól jött ki végül, mert már azt hittem, Húsvét előtti héten megegyezünk leendő főnökeimmel, de egy apróságban nem sikerült. Végül ott volt nekem az ünnep, hogy mérlegre tegyem, mihez mérem magam: a társadalmi létra és bérhierarchia illúzióján való továbbhaladáshoz, vagy ahhoz, ami jó munka, jó céllal. Nem mondom, hogy könnyű volt türelmesnek lenni önmagammal abban a pár napban, de a végén békében jöttem ki a túloldalom. “A végtelenhez mérve semmi sem tökéletes…” – sokat énekeltük ezt a kárászi olvasótáborban, és valóban rá kell jönnöm újra és újra, hiába szeretnék idomulni a közgondolkodáshoz, hogy ne lógjak már ki annyira, akkor sem leszek hosszú távon elégedett semmivel, ami nem a végső célhoz visz.

 

Nem is merem mindenkinek elmesélni, hogyan adtam alább a fizetési igényemet azért, hogy olyan munkát végezzek, amit szeretni fogok. Azt, hogy találok valami szépet, valami evangéliumi szegénységet abban, hogy versenypiaci ár alatt, de tisztességes (csak nem kimaxolt) árért adja az ember a tudását, kompetenciáját, azt meg végképp nem merném magamra írni. Még itt bepötyögni is jár némi szégyenérzettel, pedig szerencsére nem olvasnak tömegek. 🙂

Itt egy határpont

Röviden ennyi az a belső vívódás és lelkesedés, ami az új határhoz vitt. Napok kérdése és átlépem, már a gyakorlati előkészületek folynak. Kíváncsi vagyok a folytatásra. Pont úgy bomlik ki, mint a tavaszi rügyek a fákon.

Ezzel együtt az Asszonyszövet folytatása is érdekes lesz. Nem csak azért, mert kevesebb időm lesz. Sokkal inkább az új cél felfedezése miatt. A kezdetit ugyanis betöltötte: szűk két éve azért kezdtem bele, hogy a túlingerlődött “csak anya”-szerepben megmozgassam kicsit magamat, míg nem találom meg, mi billent ki a szellemi bezártságból. Idáig hozott ez az út, és az új feladat bőven hoz majd szellemi kihívást.

De ne aggódjatok, nem fog megszűnni! Átmeneti témaként biztos lesz mit mesélnem az új szerepkör szépségeiről, még ha nem is lesz hetente új poszt. Meg a könyvem megjelenéséről is lassan újra lesz mit írni. Utána a folytatás szépen lassan megérik majd. Csak türelmesnek kell lennem.

A türelem ugyan nem erősségem. De eddig mindig megérte.