Tagadni is kár lenne, vannak az ember életben élénk, sűrű változásokat tartalmazó időszakok. Eleinte csak kapkodja a fejét ide-oda, aztán teper, hogy a felszínen maradjon. Majd vagy megfullad és elmenekül, vagy elkezdi keresni a mintát, a lehetőségeket. Ha nem menekült vissza az ismerős, bár némiképp túlhaladott életbe, akkor szépen lassan megtanulja, hogyan fogja vitorlába az új szelet. Persze azt képzelni, hogy lesz olyan, mikor mindent teljesen ural, merő illúzió. De találhat olyan áramlatokat, amiket meg tud lovagolni. Esetleg még saját maga kezdeményezni is.

Az elmúlt két évben nekünk kábé félévente vett éles fordulatot az életünk. Most épp küzdünk, hogy tudunk-e még az idén költözni, de aki építkezett már, tudja, hányszor tolódnak a határidők. És itt a friss irány, amit csinálni akarok: a blog és a dúlaság. Betűk és emberek, ahogy mindig is szerettem az életet. De egészen más típusú feladatokat rejtenek, mint amihez szokva vagyok. Mégis határozott előrelépés ahhoz képest, ami tavasszal volt. Fél évvel ezelőtt ugyanis napi küzdelem volt a háromgyerekes lét, a célt a napi egy óra értelmes idő jelentette: hogy gondolataim is legyenek, ne csak feladataim. A felszínen maradtam, de szellemileg egyre szomjasabb voltam.

Egy éve ilyenkor mély és örömteli volt az élet. Már nyugodtan vártuk a harmadik szülést, ami elsöprő erejű élmény lett végül. Szilárd megnyert egy jó pályázatot. És lezártunk egy közös, rengeteg munkával járó másfél éves projektet, ami jobban sikerült, mint vártuk. Bár a csapat feloszlatása komoly gyásszal járt. Azelőtt fél évvel pedig még pont velük pörögtünk, mint a propeller, hogy a folyamat csúcsa jó legyen. Állandóan dolgoztunk, alig volt idő másra. Hogy nem mellesleg várandós vagyok, csak olyankor tűnt fel, mikor a szervezetem már a vörös kódot villogtatta.

Két éve ősszel pedig még bőven azt gondoltam, várjunk még a harmadikkal. A nagyprojekt nagyságával még tisztában sem voltunk a munka elején, de szerettük a csapatépítést, a közös munkát régi barátokkal.

Két év nem nagy idő. Mégis hogy férhet bele ennyi minden? Nem is energiában, sokkal inkább emberileg? Ha most találkoznék két évvel ezelőtti önmagammal, mégis mit mondhatnék neki? Egyfelől teljesen más ember mint én. Másfelől se elijeszteni nem akarom a rá váró feladatoktól, se elbagatellizálni, túl könnyűt ígérni. Amúgy se igazán egészséges, ha az ember a jövőt fürkészi, még elmulasztja a jelent.

Most mégis kapcsolatba kerültem jövőbeli énemmel: hogy tartsam magamban a lelket a frissen megkezdett úton, online motivációs társasjátékot játszom. Igen, impulzuskereső ember vagyok, kell a külső megerősítés. Csak nagyon kegyelemteljes időszakokban tudok elég vizet meríteni belülről. Szóval szembe jött egy kaland, én meg elfogadtam a 12 hétig tartó kihívást. (Még az elején járok, de már most csak ajánlani tudom.) Szóval a játék kapcsán reflektáltam a mostani és a jövőbeli énem viszonyára. És tudjátok mit láttam? Bár csupa jót kívánok, és még szeretet is van bennem, mégis minden kívánság elvárásoknak hat. Nem biztatom magam, csak közlöm, remélem, hogy ami most nehéz, esetleg feladat, azt addigra már megoldottam, már evidencia.

De miért is lenne kézenfekvő az, amit az ember már elért, amiért megküzdött? Miért nem becsülöm a megtett út tapasztalatait? Miért akarom a könnyebb utat, hogy ha lehet, akkor legyen itt most rögtön a cél? Vagy amint odaérek, máris evidens legyen, hogy megtettem? Persze, ünneplek, sokszor meg is ajándékozom magam, de belül mélyen nem ismerem el az erőfeszítéseimet, hanem máris rohanok tovább a következő szintre, feladatra anélkül, hogy valódi dicséretet fogadnék el mástól vagy önmagamtól? Ki a fene bennem ez a tevehajcsár?

Mintha csak az elvégzett munka érdekelne, az, hogy közben mit tanultam, kivé lettem, egy cseppet sem számítana. Mert ahhoz egy pillanatra meg kéne állni. De én szünet nélküli sprintekkel akarom futni a maratont, mert csak az érdekel, hogy odaérjek.

De mégis hol van az az oda? Persze vannak részcélok az életben, de végcél mi? Maga az élet, ami nem sokat ér, ha végigrohanok rajta. Vagy a jó halál. Méginkább Isten.

Jelen lenni a mostban nekem régóta kihívás. Hol a múltat elemzem és rágom, hol a jövőt tervezem túl. Valószínűleg túl erős bennem a kontrolligény. Ami azért nagyon bosszantó, mert a zsigereimből jön ez a hozzáállás, a fejemmel és a szívemmel nem ezt gondolom. A hétköznapok mégis ledarálják a szándékomat.

“Egyrészt tisztelned kell magadban Isten alkotását – a családi háttereddel, a személyiségeddel, a tehetségeddel, a képességeiddel és az erősségeiddel együtt. Másrészt engedned kell, hogy Isten új irányba vezessen, változásra és növekedésre, aminek segítségével fel tudod fedezni, hogy kinek kell lenned. Isten csodálatos dolgot teremtett meg benned, de továbbra is folytatja teremtő munkáját.” (James Martin SJ Jezsuita spiritualitás – Gyakorlati útmutatás a hétköznapi élethez c. könyvéből)

Tisztelni magam és keresni a változást. Ezt kéne tennem, hogy időt hagyjak az életemre, és ne felejtsem: nem vagyok még készen, és nem is leszek, csak a legvégén.

Itt az ideje változtatnom. Máshogy tekinteni a tapasztalataimra, elvégzett küzdelmeimre. Kincsként, nem evidenciaként. Ha csak egy hangyányit is, de legyőzni a zsigereimet, szokásaimat a szívem javára. Komoly kihívás, de elfogadom.