Amikor gyerekeket gyászolunk, elnémul a szív, de kiabál az elme: Hogyan? Miért? És nincsenek válaszok. A részvét megfagy bennem, nem tudom, mit mondhatnék. Minden szó butaságnak, üresnek tűnik, de nem mindig ölelhetem azt, akinek a legjobban fáj. Két gyereket, egy fiatalt gyászolunk messzebbről az elmúlt fél évben. Furcsa, zavaros is, hogy így összegyűltek egy időre, míg eddig alig volt gyerekhalál a közelemben.

Kislegény-sirató

Ottó 12 éves, életrevaló fiúcska volt. Volt? – Még most is furcsa, élénken van jelen bennem. Hirtelen lett beteg, a semmiből jött a kóma, nekünk a feszült várakozás, neki a végén a béke. Még jó ideig gyászoljuk és dolgozzuk fele vele együtt a saját halandóságunkat a csapatban, főleg az őrsében. Cserkészünk volt ugyanis. Gyerekként találkozni a kortárs halálával vasmacska-súllyal húzhat a lét kérdéseibe: mi az, ami tényleg van? Ami él, amire emlékszünk, ami a lehetséges ígérete? Hová tűnik az elképzelt felnőtt, ha nem várja meg az élet a gyermeket? Nem csak a múlt és a jelen, a jövő is szertefoszlik a halállal.

Ennek a fájdalma húsba hasító, mi mégis civilizálni akarjuk a gyász elementáris megnyilvánulását. Elnyomni a kiszakadó üvöltést, elhallgattatni a testet tépő zokogást. Soha nem hittem, hogy igazi siratót hallhatok. De szólt az Ottót nevelő nagymama, a vén cigányasszony torkából a “Jaj, Ottókám, Ottókám, itt hagytál engem…” A kis ambitusba préselődő világ-széles fájdalom. Erről a siratóról mi már nem is tudjuk, milyen gyógyító, sem azt, hogy milyen archaikus szokás. A mi kultúránknak ez csak egy öreg cigány fegyelmezetlensége, amit csitítani kell, mert nem halljuk tőle a papot. Csak sejtem, hogy azt mondhatta neki a család, hogy ők még itt vannak, mert nem hallatszott, csak a megénekelt válasz: “Tudom, ti még éltek, de jaj, Ottóim, fiaim! Jaj, Ottó fiam, Ottókám, kicsi unokám.” Mert az unoka halálában életre kelt az elvesztett fiú gyásza is.

Messzire ballagva

“Elfáradtam. Azt hiszem, haza megyek.” – Ezt írtuk érettségi előtt a meghívónkra Forrest Gumpot idézve, és több tanárunktól kaptunk kritikát, hogy ez így olyan, mint egy gyászjelentés. Mi nem annak szántuk, de azzá vált Dominiknak, akinek épp a tavasszal csodálkoztam rá a tablójára, hogy milyen fess fiatalember lett, mióta nem láttam. A fejemben még kópé, nagylányokat szédíteni akaró kisfiú volt. De az öltönyös fotón a homlokán, haja tövében heg nyoma virított, mellettem pedig pont róla beszélt két hölgy, hogy milyen szépen meggyógyult szegény. Gondolom osztálytársak anyukái lehettek a sajnálkozók, olyan bennfentesnek tűntek.

Nem tudom pontosan, mi volt vele, de nyár végén már a gyászjelentését olvastam. Azt sem tudom, leérettségizett-e, de ez már nem is számít. Azt sem tudom, van-e értelme nagybetűs Életnek hívni a felnőttséget, mintha a gyerekkor csak valami tesztüzem lenne, de nem is fair, pont Dominik miatt sem. Nem hihetjük, hogy részleges élet lett volna az övé, még akkor sem, ha szerintünk túl korán ért véget.

Egy kapu két oldala

Ugyanígy Borbála életének létezését, értelmét sem kérdőjelezhetem meg, pedig ő meg sem született. A születés kapuja előtti utolsó pillanatban halt meg, alig pár napja. Elnémult a rá való örömteli várakozás. Beszéljen inkább a szülei levele, amit neki írtak búcsúzóul, de nekünk mutat mély fájdalmat, de a távolban felderengő örömben való igaz hitet. (És köszönöm nekik innen is, hogy megosztották velünk. Életem egyik legnagyobb kincse ez a pár sor!)

Drága Borbála!

Nagyon nehéz méltó szavakat találni, amikor búcsút kell vennünk tőled, hisz éppen a jöttödre készültünk. A várakozás örömének helyét a tehetetlenség keserűsége vette át. De a szomorúság mellett öröm is van bennünk.

Te nem a Földre, hanem a Mennyországba születtél. Minden fájdalom és szenvedés nélkül, az anyaméh biztonságából és melegéből, teljes békességben kerültél Isten ölelő és szerető karjaiba. Elfogadjuk, hogy ennek így kellett lennie és hisszük, hogy a rövid kis életed nem volt értelmetlen: a mi életünket örökre megváltoztatta.

A lehető legjobb helyen tudhatunk Téged, mert az Úr közelségének öröménél nincs nagyobb ajándék. Vigyázz az egész családunkra és mindazokra, akik ismeretlenként is szerettek téged. Vigyázz a szüleidre, nyújts nekik támaszt és pecsételj örök köteléket a házasságukra. És végül vigyázz őrangyalként a leendő testvéreidre, vezesd őket kézenfogva és járj közben értük amikor szükségük lesz Rád.

Te vagy az első gyermekünk, az emléked velünk marad mindig. Ezentúl mindig és mindenhol érezhetjük a jelenléted és általad közvetlenül az Úr végtelen szeretetét és gondoskodását. Ez tartja bennünk az erőt, ez ad gyógyírt a szomorúságunkra és mutat kiutat a fájdalomból.

Ha felnézünk a csillagokra, mindig eszünkbe jut majd, hogy fénylő pontként onnan figyelsz bennünket és szeretettel tekintesz le ránk.