Ha én öregasszony leszek, a hajam hófehérre őszül és a dédunokáim nagyanyónak hívnak majd. Teljesen visszavetkőzöm: úgy fogok járni mint az öreg sváb asszonyok, pacskerban, kendő alatt főkötővel, belinerben, és bottal, derékszögű derékkal, mindig a földet nézve, mintha ott keresném a gyöngyökként szétguruló gyerekkori emlékeimet az én sváb dédanyámról. Hajnalban nem tudok majd aludni, helyette sütök reggelire. A friss kiflit langyos tejeskávéba mártva eszem, mert fogaim már nem lesznek. És ostoros kalácsot is sütök, három ágát három külön töltelékkel: mákos, fahéjas, diós. Minden mesét tudok majd fejből; és mindet el is mesélem a nálam megbúvóknak esténként, hátamat a meleg kemencének döntve, mert az enyhíti azt a fránya derékfájást – hiába, nem leszek a régi.

Ha én öregasszony leszek, megkeseredem puszta passzióból. Mert bár szép életem volt, viharos történelmi időket éltem, és a világ nem arra folyt, amerre szerintem kellett volna neki. Egész nap a ház előtti kispadon ülök majd pipával a számban, kócosan, és szidom az arra járó fiatalokat meg a kormányt. Mindenki fél majd tőlem, már az utca elején reménykednek, hogy talán pont nem ülök kint, mikor el kell haladniuk a girbe-gurba kerítésem mellett. Félig kopasz, vak macskám lesz. De aki szerencséd, hogy öreganyámnak szólít, annak megmondom a jövőjét.

Mielőtt öregasszony leszek, özvegy leszek. Hét évig gyászolom a férjem, addig alig szólok máshoz, csak mindig könnyes lesz a szemem, sóhajtozom, fényképeket mutogatok, és merengőn beszélek róla, hogy milyen szép, dolgos és jó ember volt. Hét év után aztán egy reggel másik lábbal kelek föl, a múltat magam mögött hagyom, aztán vígözvegyként élem tovább napjaimat. Elcsábítom minden szomszédasszony férjét, és az anyák féltik majd tőlem tizennyolc éves fiaikat, akiket megbabonáz terjedelmes, aszott, de azért még ruganyos testem.

Amire öregasszony leszek, megelégelem ezt az országot meg ezt a klímát, beteszek egy bőröndbe tíz tundrabugyit, meg a bundamellényem és a kötött zoknijaim. Aztán veszek egy repülőjegyet, itthagyok csapot-papot-családot és kivándorlok Grönlandra. Beköltözöm egy kis faházba az óceán partján, és egész nap csak bámulom a vizet. Hajnalban lefestem a sós, halszagú permetet szóró hullámokat, esténként regényeket írok a vad északi halászok bálnákkal és asszonyokkal vívott küzdelmeiről. Karácsonykor aztán hazajövök majd a jó melegbe, és mindenkinek kockás takarót hozok ajándékba.

Mikor öregasszony leszek, már nagyon beteg leszek. Egész nap csak fekszem majd nyakig betakarózva, mozdulni se tudok. A vén, öreg férjem kedvesen gondoskodik rólam, bár ő se lesz sokkal jobban nálam, bár nem fogja mutatni. De én tudni fogom, hogy hazudik. Minden leszármazottunk elzarándokol majd vasárnaponként hozzám, hogy hallgassa, ahogy az élet szépségéről és a valódi bölcsességről beszélek. Miután elmennek, mindig elmondom az öregnek, hogy holnap meghalok, és ha én meghalok, ő ne legyen magányos, keressen más asszonyt. Ő pedig sírni fog, hogy ne mondjak ilyet, nem keres ő mást, inkább utánam hal.

Talán nem is leszek öregasszony. Talán jövőre meghalok. Itt marad utánam minden, és mire ő megráncosodik, már eszébe sem jut majd, milyen lett volna velem megöregedni.

Mikor majd tényleg öregasszony leszek, újra kislány leszek. A hajam hófehér lesz, de többé nem fonom be. Szélnek eresztem a fürtjeimet, és együtt futunk le minden domboldalon az újra kisfiúvá lett szépszemű öregemberrel. Semmit nem bánok majd az életemből, csak Isten elé készülök. És nem lesz már mit mondanom a világnak.

öregasszony

Pin It on Pinterest