Talán nem mondok meglepő dolgot, ha elárulom, hogy a popkultúra főhullámai gyakran későn (vagy egyáltalán nem) érnek el hozzám. Így voltam a nyár nagy slágerével, a Despacitoval is, amit már rég imádott vagy utált mindenki, ki-be járt a közvélemény könyökén, mire én először hallottam. Nem is egy átlag csatornán jött szembe, csak azon, ami nekem megszokott: követek két egyházközeli, gondolkodó blogot. A SZEMléleken született egy poszt a dalról, a KötőSzó pedig válaszolt rá.

Mi késztetett engem, egy pici hely gazdájaként a két nagyra való reagálásra?

Az egyik a KötőSzó címválasztása. Hogy nincs benne semmi keresztényi. Igazából szerintem sincs, valami mégis birizgál. Ha azt mondom egy dalról, ami egyértelműen a szexről szól, hogy nincs benne semmi keresztényi, mintha azt sugallná, hogy maga a szex nem keresztényi. A KötőSzó posztolójáról sem feltételezem, hogy így gondolná, mégis van a megfogalmazásban valami, ami erre utal.

Mintha még mindig ránk vetülne a középkori felfogás árnyéka, hogy a szex szükséges rossz, amit eltűrünk, ha gyereknemzésre használjuk, de egyébként mindenkinek jobb lenne nélküle. Igen, látom én is, hogy az asszociáció rólam beszél, nem róluk. Én vagyok az, akit zavar ez az árnyék.

Ráadásul a SzemLélek posztjának második “meglepő ténye” Luis Fonsi szerint még igaz is, tényleg a slow, sőt, a slow sex gondolatát tartja a dal elsődleges üzenetének.

Kicsit távolabbról

Kell-e egyáltalán mindenben keresni a kereszténységet, ha az ember keresztény? Ha a hitem, vallásom fontos számomra, akkor igen, minden gyakorlati dologban keresem a megvalósulását. De ez személyes, egyéni válaszokat eredményez. És bár a morálteológia folyamatosan aktualizáló kérdésköre ezzel foglalkozik, de mégsem szaladhatok minden hétköznapi kérdéssel a Tanítóhivatalhoz. Sőt, még a fontos kérdésekben is, ha meghallgatom őket, a felnőtt válasz akkor is a saját válasz, csak úgy kritika nélkül felülről elfogadni mindent, az infantilis megoldás.

Így nem tudom rámondani azt sem, hogy nem keresztényi a dal. Vagy hogy baj lenne bármi, ami a klipben van. Nem is tudok spanyolul, nem is tudhatom, valójában kinek szánja az előadó belül, de amennyit megértek, azt igenis üdvözlöm bizonyos helyzetekben mondjuk a férjem szájából. Szívéből. Na jó, ez a nyers szexuális vágy talán nem a férfi szívéből indul… 🙂 De nem is fontos, minden porcikáját szeretem.

És milyen kár, hogy a fenti mondatban nem érzek egy szót sem leírhatónak, nyomdafestéket pixeltűrőnek, mindenki számára érthetőnek. Mert bár én szívesen használom némelyiket, de van, akinek a pénisz túl orvosi, a fütyi túl gyerekes, a farok és fasz durva, a bájdorong, bögyörő és társai pedig korszerűtlenek. De akkor mi marad?

Keresztény kultúra

Szóval igen, ez a kérdés, van-e a szexben és a szexuális utalásokban bármi keresztényi? Ha igen, csak bizonyos elfogadható családi állapotok között? Vagy ez is kulturális kérdés, mint a Mária-szobor? Nem tudom, mennyire egydimenziós a Latin-Amerikáról alkotott képem, de tény, hogy hozzá tartozónak érzem. És van ebben tisztelni való is, meg kiüresedett tartalom is. Nagyon szeretem úgy általában a vallásokat (nem csak a sajátomat, az összeset), tetszenek a vallásos emberek, és főleg érdekes nekem azok motivációja, akik maguk választanak: miért pont azt? Milyen nyelvet, kultúrát találnak az emberek a vallások rendszerében? Mert számomra ez elsősorban rendszer, közösségi tulajdon, hétköznapi és rituális cselekvési kultúra, ami valami benső tartalmat, hitet, érzést, tapasztalatot, meggyőződést fejez ki. Tartalom nélküli formaként merevnek, lefeszítendőnek értelmezem.

Persze ahogy magamon megtalálom az üressé vált formát, úgy nem ítélhetem meg a másik vallásossága mögött lévő hitet sem. Igyekszem abból kiindulni, hogy van. De a kulturális megnyilvánulás az látható, tapintható, szagolható, hallható, és igen, ízlelhető is. Természetes, hogy hat egymásra a kultúra szent és profán része, már ha vonható egyáltalán éles határ. Nem lesz vallástalan, ideológiamentes kultúra, mert nincs vallástalan ember. (Maximum közönyös.) Ha pedig a közösségben közös a tartalom, az formálja a kultúrát, átvesz elemeket, vagy más tartalommal tölti meg. Olyan külső elemeket formál, ami hordozza a belsőt. Ez is egy nyelv, amit beszélünk, értünk, vagy már nem, mert elkezdett változni. De ahogy a szó maga nem azonos mindenkor az eredeti tartamával, úgy maga a kultúra sem hordozza automatikusan a vallást. A hitet meg pláne nem.

Szexuális kultúra

Hogy a Despacitoban a szöveges és táncos-vizuális, szexuális utalások kifogásolhatóak-e, nem tudom. Én nem kifogásolom. Ahogy említettem, a szavak költőisége nekem is jól esik. Anélkül, hogy tárgyiasítana, hiszen az első vágyközlés az mindig énközlés. A puszta hússá minősülés függ a válaszomtól és a szexuális találkozás kontextusától is. (Az már más kérdés, hogy a popkultúra mostanában csak a nettó vágyközlést és kielégülést ismeri.)

A tánc erős szexualitása pedig szintén csak kulturális kérdés. Van, ami nekem természetes, másnak meg felháborító, pedig a tett nem, csak az idő és a tér változott meg. A tánc szokása részben mindig a szexualitás megjelenítése volt. A vízszintes vágy függőleges kifejezése, ahogy J.Lo mondja a tangóról a Hölgyválasz című filmben. Nekünk talán a XXI. századi latin buli túlfűtött, túl direkt. Hetty néninek meg Sarah és az új lelkész fia, Booth voltak azok, mikor felügyelet és kesztyű nélkül mertek táncolni kettő hosszú percig. Persze, nem reativizálhatunk a végtelenségig, de lássuk be, ma annyi impulzus ér minket (szexuális és nem szexuális is), hogy magasan az ingerküszöbünk. Akár jó ez, akár nem.

Vajon kit zavarna a hasonló tartalom, akár vallásra, akár jó ízlésre hivatkozva, ha mindez nem egy buliban, általában vágyról szólna, hanem egy kedélyes-szenvedélyes, középkorú házaspár között történne? Hol van helye az erőteljesen szexuális vágyra játszó táncnak? Akárhol? A hálószobában? A többségnek valószínűleg a kettő között. De a tánc funkciója pont ez: kifejezni magamat, megtapasztalni a másikat, tesztelni magunkat együtt.

Ha pedig már egy vagyunk, akkor jó függőlegesen is megtapasztalni és kifejezni mindazt, amit a vízszintesben találunk.

Párhuzamos szubkultúrák

Hogy a szexualitás ténye mennyire nyilvános, már nem is csak általános, hanem családi-, és egyéni kultúra kérdése is, megfűszerezve a hitelesség kérdéskörével. Ahogy a vallás és a hit párhuzamainak, megnyilvánulásainak keresése is a hétköznapi dolgokban. Van, akinek apróság, más meg csak arra tud gondolni.

Hogy maga a keresztény, vagy akár csak a katolikus kultúra maga sem egységes, jól látszik az utóbbi hetek híreiből, véleményeiből: általában akkor szembesülünk az egyházon belüli szubkultúrák eltéréseivel, ha valaki nem a sajátunkkal megegyezően nyilatkozik lombikprogramról, a pápát lehülyézőkre való reagálásról, vagy akár az általános cölibátus korszerűségéről. De hogy is lehetne bármi, ami ilyen hatalmas és egyetemességre törekvő minden korban és helyen teljesen egységes? Én legalábbis örömöt lelek a sokszínűségben.

A te hited, vallásod, értékrended milyen értelemben kulturális kérdés? Ok vagy következmény? Esetleg mindkettő?