Ahogy közeledik a Vörös Sátor Workshop, sokat jár a fejemben a lányaim jövőbeni megünneplése, meg a sosemvolt sajátom, “Mi lett volna, ha egy archaikus társadalomban élek?”-zsánerben. Mitől búcsúzik a lány, mikor nővé érik? Mit kéne megtanulnia az átmenetben? Pontosan mibe avatódik be? Első rész.

Ártatlan a kicsi lány?

Mégis mit kell elbúcsúztatni? Mi az, ami a kislányban még igen, a nőben már nem? Első gondolatom az ártatlanság, aminek fogalmát szívesen kapcsoljuk a gyerekkorhoz. De nem tetszik ebben valami: azt sugallja, mintha a felnőtt-lét valami eleve bűnös, rossz dolog lenne. Mintha a gyerekkor tökéletes, idilli, soha vissza nem térő, nosztalgikus aranykor lenne, a felnőttkor pedig egy elromlott, sőt, romlott állapot, mikor a felelősségünket csak csupa rossz, káros döntés meghozására használnánk, és a szabadság helyett jönne a lehúzó, nyomasztó kötelesség. Kislányból nagylányra fordítva: eddig maga voltál a tisztaság, szende, szűzies ártatlanság, akit meg sem legyintett a kínzó, mardosó szexuális vágy, de most már bekebelez, piszkos lesz a kamasz-fantáziád, midig csak a fiúk után szaladnál, ahelyett, hogy tanulnál. De nagyon vigyázz: Jól mosakodj, ha vérzel! Csak terhes ne legyél! És ne add be a derekad a fiúknak, akik csak azt akarják!

Tudom, sarkítok. Nem minden család adja ezt a csomagot, de a társadalom nagyjából igen. Túl nagy teher vigyázni magunkra, vállalni a felelősséget, ezért könnyebb visszavágyni az idealizált gyermekkorba, mikor talán féltünk a rosszarcúaktól, de vigyázott ránk a hatalmas külső erőt hordozó szülő. Mi pedig még romlatlanok voltunk, mindenféle rossz szándék nélkül, és ha mégis, csak egy kicsi csínytevés, amire vetemedtünk, mint rendes, egészséges gyerekek.

Szóval kinek van Pán Péter szindrómája?

Nyilván a felnőttnek. A felnőttek egy része akarna örökké gyerek maradni, a gyerekek nagy része pont a felnőtt-lét után ácsingózik. (Kivéve talán azok, akik traumát átélve már nem idealizálják a másik oldalt sem, hiszen túl korán kellett nekik maguknak részben felnőni.) De a röpködő örökifjú, vagy a Kisherceg, Mikiegér, meg Alíz és Dorothy meséje sem annyira gyerekirodalom, sokkal inkább a felnőtteknek szól, de legalábbis felnőttek írják a bennük élő idealizált gyerekkor képe alapján. A másik véglet meg a Legyek ura, mikor szembesülve azzal, hogy a gyerekek mennyire kegyetlenek tudnak lenni, ha nem túl fejlett az empátia bennük, rögtön kicsi zsarnoknak, sátánkának címkézzük őket.

Szóval vannak ártatlan meg gonosz gyerekek. Utóbbiakból lesznek a pszichopata felnőttek. Előbbiekből meg vagy a nyúlbélák, akik mindig másokat követő teszetosza mamlaszok, vagy a gipszjakabok, akik tökéletesség-tudatban, mégis kiábrándulva, név nélkül öntik a világra a kritikát.

Nem lehetne inkább árnyalni?

Nem tekinthetnénk inkább a gyerekkort a fekete-fehér, egycsatornás, hétfői adásszünetes nosztalgia helyett egyszerűen emberinek? Vágyakkal, álmokkal, küzdelmekkel, csalódásokkal, megfelelni-vágyásokkal és saját utakkal tűzdeltnek? Nem lehetne a kislány egyszerűen még fiatal ember anélkül, hogy a szűzből szajhává változó archetípus-csata fenyegetné?

Ahogy visszaemlékszem kislány-önmagamra, nem voltam se jó, se rossz. Meg akartam felelni a számomra fontos felnőttek elvárásainak, ezért elhittem a biztosabb mércét, hogy elég, ha hívő anyukának készülök, és nem apácának; de voltak saját elképzeléseim is, mert űrhajós meg szobrász, esetleg rendőr szerettem volna lenni. Csüngtem a játszani-, és mesélni képes felnőtteken, de nagyon tudtam duzzogni, ha valami nem úgy alakult, ahogy én azt irányítani akartam volna. Tulajdonképpen pont olyan voltam, mint most. A gyerek és a felnőtt énem hasonlít egymásra, de nem úgy, hogy a kislány-én csak egy kicsinyített, pláne csökkent-funkciójú, mini-másolat lenne. Ez nem a játékvasaló meg az igazi viszonyulása. De a csúnya, kövér hernyócskából gyönyörű pillangó képét sem szeretem.

A gyerek, a lány sokkal inkább mag: már önmagában tökéletesen betölti a funkcióját (gondolva bármilyen magra, ami tápláléka embernek, állatnak, legyen az szotyi, dió, kókusz vagy makk), de ott van benne a lehetőség, hogy a megfelelő környezetbe kerülve kibontsa a benne rejlő kódot, és virággá, fűvé, bokorrá, fává, esetleg kerti zöldséggé váljon attól függően, hogy inkább tünde vagy hobbit-típus-e.

Hasonló és más – lány és nő

Van, ami azonos, van, ami változik bennünk. A lét mindig analóg. (Vagy ahogy egy ontológia-vizsga előtti éjszakán megvilágosodott bennem a filozófia egy szilánkja: leginkább abban hasonlítunk egymásra, hogy mind különbözünk.)

A lány és a nő hasonlít, válik majd egyik a másikká, de mégis más. A lány természete talán pont a magé: az a feladata, hogy növekedjen, kicsírázzon belőle a lehetséges. Vágyakozik a jövőre (én legalábbis folyton 13 éves akartam lenni, mert az már annyira nagyon nagylány), de közben az állandó jelenben él. Még csoda neki minden nap, minden eső és minden szivárvány. Még nincsenek rutinok, még minden játék. De pontosan utánozó, szerepet másoló játék, amivel a felnőtt kompetenciájának nyomába szeretne lépni.

Sokat nézem a lányaimat. Néha kicsit irigyen, de többször arra gondolva, milyen felnőtt, milyen nő válik majd belőlük? Milyen hivatást választanak, milyen küldetés hajtja majd őket? Választanak-e hozzá társat, és ha igen, milyet? Hol bújik meg bennük az önálló egész-lét? Kíváncsi vagyok a jövőjükre, keresem én is a jelenjük szabadságának megvalósulását a saját életemben (hogy gyermek-szívű legyek, de ne infantilis). Múltjuk még kevés, nem úgy érzékelik az idő folyását, mint mi. A holnap, a jövőre – ugyanúgy túl messze van.

Az idő az úr?

Talán pont ezt a múlt-nélküliséget kell maga mögött hagynia az embernek. Talán az örök-virág hervadhatóságának, de gyümölccsé-termékenyülésének lehetősége a lány és a nő határa. Igen, ezt el tudom képzelni. Hogy az idő megjelenése, az állóképből dinamikussá válás, a ciklikusság beindulása hoz újat, és hagyja el a régit. Persze nem egyszerre, fokozatos a változás. Valójában a fejlődés folyamatos, néha lépcsős, de nem olyan éles-határú, ahogy azt a fogalmainkkal jelölni szeretjük.

Ezért is átmenetiek a beavató rítusaink. De erről majd jövő héten, a középső részben…

A te kislánykor-képedben mit kell elengedni? Neked mitől kellett búcsúzni, hogy termékeny nővé érhess?