Ha protestáns vagy, talán kicsit idegen a téma. Ha katolikus, talán így még nem gondoltál rá. Ha nem keresztény, akkor meg még egyáltalán. Szóval nézzünk Máriára és a vele történő eseményekre kicsit más szemszögből, mintha csak egy asszony lenne a többi közül. Anélkül, amit a fiáról gondolunk. Ha van rá időd, akár elolvashatod a vonatkozó Igeszakaszokat is, sőt, akár különböző fordításokban is, az sokszor érdekes. (Lényegében Lukács evangéliumának első két fejezete, és Máté evangéliumának első fejezete az, ami Jézus születéséről és a megelőző időszakról szól.) Több szerepben is gondolok itt Máriára, amikről a Biblia keveset szól, de én bátran kiegészítem a történetet a képzeletemmel, nekem sokat ad. Remélem, neked is talán.
A várandós Mária. Mennyire felboríthatta az egész helyzet Mária életét, nem? Fiatal volt, biblikusok szerint 15 körüli, de a lényeg, hogy férjhezmenő korban volt. Jegyese is volt, már biztos készülődtek a menyegzőre. Aztán egyszer csak angyal jön, ő megfogan. De nem Józseftől. Talán megkövezés várt volna rá, talán csak a kiközösítéssel járó szégyen. (Ami szintén jó esély a halálra.) Nem lehetett rossz kapcsolat közöttük, ha a vőlegény ahelyett, hogy balhét csapott volna a valószínű megcsalásért, inkább titokban akarta elküldeni. Aztán ő is angyalt lát, és mégis elveszi feleségül Máriát, vállalja a nevelőapaságot. Keményen indul a sztori, nem? Azért így elindítani egy közös életet nem semmi. Nem irigylem Máriát ezért a helyzetért, az biztos. Hány nehéz helyzetben teherbe eső fiatal nő van mégis a világon, akik közelebb vannak az ő tapasztalásához, mint én!
Ha nem is gondolok az istenanyasággal járó extrákra, akkor is ott van a számomra kedves, várandós Mária képe. Biztos ő is megszépült, ahogy sok kismama, biztos simogatta a pocakját, beszélgetett belül a születendő kisfiával. És biztos hányt is, meg vizesedett a lába, meg félt a szüléstől, meg attól, hogy most aztán minden megváltozik. De az is biztos, hogy volt remény a szívében, és azzal várakozott. És ez az igazi advent. A várandós Máriában megjelenik a mi várakozásunk a Megváltóra; és minden várandós édesanyában megjelenik Mária, aki igent mond az érkező ígéretre.
Mária, a dúla. („A micsoda? Ez meg honnan veszed?!”) Nem tudhatom, hogy pontosan mit is csinált Mária Erzsébetnél, ez tény. De elment hozzá, mikor a nagynénje már a hatodik hónapban volt, és ott is maradt még három hónapig, hogy segítsen neki. Az én fogalmaim szerint pontosan ez a támasztóasszony feladata. Szívesen képzelem el, hogy Mária, ez a fiatal lány, aki szintén épp várandós, elmegy az idős rokonhoz, akit már meddőnek tartottak, hogy segítsen neki mindent előkészíteni, felkészülni az új élethelyzetre. Megküzdeni a félelmekkel, ami a késői gyermekáldással gyakran jár. Vagy akár a különös prófécia okozta kérdésekkel a születendő Jánosról, amitől Zakariás, a leendő apa meg is némult hónapokra. Biztos vagyok benne, hogy sokat beszélgetett a két asszony, vajon mi vár majd a fiaikra. Gyönyörű szavakat mondanak egymásnak a találkozáskor, és hasonló kedvességeket képzelek a szájukba a többi három hónapra is. Igazi elfogadó, támogató kapcsolat lehetett köztük. Valódi asszonybarátság. És szívesen látom magam előtt azt is, hogy Erzsébet már vajúdik, és a bába meg a többi támasztóasszony között ott van Mária is, hogy segítse őt. Nem tudom, bent lehetett-e, hiszen maga is várandós volt, és akkor még nem is szült. De kímélő, háttérfeladatokat biztosan elláthatott. Lehet, hogy a vízmelegítésért felelt, vagy gyógynövényeket szedett, vagy halkan biztató szavakat suttogott Erzsébet fülébe. Azért volt ott, hogy segítsen. Aztán felcihelődött és három hónap távollét után hazaindult, hogy felkészüljön a saját szülésére.
A vajúdó Mária képe az, amire talán a legritkábban gondolunk. Annyit tudunk, hogy nem voltak otthon a megszokott környezetükben, pont el kellett utazniuk a népszámlálás miatt Betlehembe. Ráadásul ott sem kaptak szállást a tömeg miatt, csak egy istállóban jutott nekik hely. Aztán át is ugorjuk az eseményeket, és hopp, Jézus már meg is született, már fekszik is a jászolban. Nem tudni, Mária mikor kezdhetett vajúdni, talán már a Betlehembe való utazás alatt. Nem mintha szülés előtt közvetlenül ekkora utat megtenni gyalog meg szamárháton nem lenne elég nehéz önmagában. De emlékeztet azokra az édesanyákra, akik bizony már a vajúdásuk alatt nagy útra vállalkoznak, hogy a számukra leginkább megfelelő helyen szülhessenek. És minden tiszteletem az övék, mert engem az a nyolc perces út is teljesen kizökkentett minden alkalommal.
De ha csak az istállóban kezdődött is, akkor is vajúdott, és az mindig kemény munka. Mária ember volt, és Jézus is teljességgel emberré vált, így biztos vagyok benne, hogy nem rózsaszín felhőcskéken kacarászó kis puttók szálltak le Mária köré, aki egyetlen édes tüsszentésnyi pillanattal később máris a kezében tarthatta a tökéletes, rózsaszín pofijú kicsi Jézust. Nem, ilyen nincs, csak a rajzfilmekben, Mária nem Barbie-hercegnő. Mária egyszerű asszony, és biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy voltak jósló-összehúzódásai, amikre azt gondolta, hogy ez talán már az. Mint bárkinek. Ugyanúgy ringatózott és körözött az összehúzódások között, alattuk pedig megállt és búgott, támaszkodott Józsefre, a jászolra, kapaszkodott az oszlopba, vagy bármibe, ami a keze ügyébe akadt. Egyre intenzívebben, egyre sűrűbben, egyre beljebb a spirálban, egyre közelebb a fináléhoz. Az állatok pedig nézték, csöndben és tisztelettel, mert ők pontosan tudták, mi történik, és ugyanúgy elhallgattak, mint bármelyikük ellésénél.
És Mária is elfáradt, és József segítette. Vagy talán volt ott más is? Jött bába a faluból? Nem tudhatjuk. De Mária akkor is tudta, hogy végig kell csinálnia, és ennek ellenére talán volt neki is olyan pillanata, mikor azt érezte, elég volt, nem bírja tovább, csinálja tovább valaki más, mert ő csak haza akar menni. De ez az a pillanat, amikor remélem, volt ott valaki, akár József, akár egy angyal, vagy valaki más, aki azt mondta: „Ne félj, Mária, most már nem kell sok!”
És akkor Mária összegyűjtötte minden maradék erejét, hogy megszülje a fiát. Úgy képzelem, letérdelt és belekapaszkodott a jászolba. József talán hozott neki friss vizet az állatok itatójából, hogy igyon egy kortyot, de ő már nem kérte, ezért a férfi csak a ruhája sarkát nedvesítette be, és letörölte vele Mária homlokát. Aztán elpattant a burok, és minden tele lett az élet vizével. Egy részét a föld meg a szalma be is itta, egy részéből pedig sár lett a porral keveredve – hiszen ebből született a kezdetkor maga az ember.
Mária pedig érezte, hogy közel a fia, már jön át csontok között, préseli át magát a kapu felé. Lenyúlt, és megérintette a kicsi feje búbját, ami már domborodott kifelé, és érezte, hogy van haja. Mélyen bőgött Mária hangja, mint egy orgona, mikor nyomott, és erőt gyűjtve zihált a szünetekben. Már tényleg nem kellett sok.
Aztán Jézus fejet hajtott, mint minden embergyerek, mikor megszületik. És az anyja teste megkoronázta az ő fejét is a legfeszesebb pillanatban, akár csak a tiédet vagy az enyémet. Aztán kibukkant az egész feje, és lila volt, és kicsit meg is tojásult. Mária pedig az utolsó, lélegzetvételnyi szünetben újra összegyűjtött minden maradék erőt, amiről már végképp azt hitte, hogy nem is létezik, és mégis ott van minden anyával ilyenkor.
Aztán megszületett Jézus. Kicsusszant ebbe a világba, bele az édesanyja kezébe. Vagy talán Józsefébe. Vagy a szalmára. Átélte mindazt a küzdelmet, amit mindannyian. Az utat át a halál lehetőségén és át a kemény, de boldog munkán: át az életbe. Mária pedig fölemelte, magához ölelte, és sírt. És tudta, hogy ha erre képes volt, akkor fel fogja nevelni, vele megy, mikor tanítja az embereket, és fájdalommal, de képes lesz végignézni, ahogy megkínozzák és megölik, mert az ő fia ezért jött a világra: hogy megváltsa az embereket.
Aztán Mária felnézett Józsefre, és megnyugodott, mert tudta, hogy nem lesz egyedül.
Aztán Mária elpihent a fekvőhelyen, amit a férje előkészített, és tették a többi, már békés feladatot, amit bárki ilyenkor. Még megvárták a lepényt, aztán elvágták vagy égették a zsinórt, és Mária megszoptatta Jézust.
És az Isten emberré lett egy asszony által.
Talán megbotránkoztató számodra így gondolni erre, és ha igen, kérlek, bocsáss meg nekem! Nem ez volt a szándékom. Az első bábám az első szülésemkor suttogta a fülembe, hogy imádkozzunk, borítson be engem Mária köpenye. Mert ő is, és előttem sok asszony is már átment azon, amin én épp készülök. Akkor új értelmet nyert számomra Mária anyasága. Nem tudom, hogy fogom viselni, mikor az én lányaim szülnek majd. Nem tudom, segítségükre leszek-e, vagy sem. De remélem, legalább az eszembe jut majd, hogy Máriára gondoljak, aki megszülte a legnagyobb ígéretet.
