Úgy tűnik, megbuktam.

Kiderült, hogy mégsem vagyok az az ősanya, akinek hittem magam, vagy inkább aki lenni szerettem volna a fejemben lévő ideák alapján. Az, hogy az életemből 15-20 évet kizárólag arra szánjak, hogy házias asszonykaként főzzek, mossak, takarítsak, de főleg gardírozzam a gyerekeimet a felnőtté válás kalandos útján, mégsem az enyém. Valaki másé.

Azt már megtapasztaltam eddigi életem során, hogy 4-5-6 év alatt bármilyen feladatot, témát, munkát megunok, még akkor is, ha kezdetben nagyon lelkesedtem érte. Még akkor is, ha továbbra is fontos dolognak tartom, és hiszem, hogy aki csinálja, igazán büszke lehet magára, hogy a világot teszi jobbá. Csak én nem akarom már csinálni.

És mi köze ennek az anyasághoz?

Hát, igen, kényelmetlen bevallani, de eluntam. Jó, ez talán túlzás, eszem ágában sincs világgá menni, lelécelni, vagy másra hagyni, zaciba dugni a gyerekeimet, csak már nem akarom főállásban csinálni. Mégsem vagyok az az ősanya, akit hosszú éveken keresztül teljességgel kielégít ez a szerepkör.

Fájdalmas volt ezt meglátni a tükörképemben, mert tényleg szerettem volna, ha ilyen vagyok. Csodálom azokat a nőket, akik így vannak vele. Például az anyósomat, aki huszonöt éven keresztül volt “csak otthon” a hat gyerekével. De már hat gyereket se akarok. És gyűlölöm a kérdést, hogy “Te nem dolgozol, ugye, csak otthon vagy a gyerekekkel?”

Persze ez a kérdés jóval messzebb visz, mert kinyitja a bicskát a zsebemben, hogy a társadalom szemében nem megbecsült az anyák munkája, max évente egyszer, május első vasárnapján virág-, és csokihegyek között, könnyes szemmel elrebegett megható versek kíséretében. Nem mellesleg anyagilag sincs megbecsülve az erőfeszítés, mindössze 26.000 forintot ér ez a munka az államnak. De a problémám leginkább nem is ez, bár biztos jobban érezném magam tőle, és talán még 2-3 évig ellennék a szerepben, ha járna érte valami normális fizetés.

De akkor is pusztán annyi történne, hogy 2-3 év múlva szembesülnék vele, hogy ez az egész kóceráj egyszerre sok és kevés. Sok, mert egyedül kevés vagyok hozzá, hogy elég jól csináljam, hogy minden flottul menjen, és mert a lányaimnak sem tudom egyedül betölteni a társaság-, és felnőttigényét. És kevés, mert van az agyamnak, a kompetenciámnak olyan szelete, amit  ez az életforma teljesen parkolópályára állít, pedig tudom, hogy egyébként főleg az a rész hajt engem. Nyilván nem véletlenül csinálok kismillió dolgot az itthoni feladataim mellett, hogy legalább kicsit beindítsam ezt a bizonyos részt.

Mert vannak más dolgaim.

Például ezért is lettem szeptembertől újra egyetemista, hogy megdolgoztassam az agyam, mielőtt felrobban a túlfeszültségtől, vagy végképp elsorvad. Nagyon érdekes visszajelzést kaptam az egyik tanáromtól: megkérdezte, hogy ugye én az a fajta ember vagyok, aki nem igazán szeret evidenciákat, közhelyeket mondani. Jó, persze, ez is benne van, szívesen sütkérezem önnön különlegességemben és szellemi magasságaim másokról visszatükröződő fényében. De a követhetetlenségem, ha mondjuk egy szemináriumi vitáról van szó, elsősorban nem ebből fakad. Arra jöttem rá, hogy már annyi ideje vagyok a napom 90%-ában (kivétel, ha a húgom itt van, szóval kösz, Kati, veled élmény krumplipucolás közben világot megváltani) a lányok mellett egyedül a saját gondolataimmal, hogy kábé az ötödik lépésnél kezdem az érvelést, mert eszembe se jut, hogy az első négy talán nem olyan evidens azoknak, akikkel éppen párbeszédben vagyok.

Persze a gyerekeim is zseniálisak a maguk fejével, igazán komoly megállapításokat tudnak néha hozni, mondjuk antropológiából: “Édesanya, az emberek változnak, nem tudtad?” – mondta Zsé egyik nap. De ők az én eszmefuttatásaimra nem kíváncsiak annyira, amennyire én szeretném. Pedig a közönség engem beindít, felizzít, ha valaki a jelenlétével valami különleges módon rendszerbe foglalja a számon kiömlő szavakat. Igen, beszéd közben gondolkodom, mint sokan mások. (Vagy írás közben, szóval igen, most épp te vagy az. 🙂 Bár itt van lehetőség tervezni, meg utólag szerkeszteni, az azért kicsit kontrolláltabb.)

Egy a lényeg, hat éve tolom ezt a műszakot, és úgy tűnik, elég volt. Ha most váltok, még pont jók lesznek az emlékeim erről az időszakról, de ha túl sokáig húzom, a mennyiségi idő kizárólag velük végképp a minőség rovására fog menni.

Rettenetesen szégyellem ezt.

Hiába tudja a fejem, hogy ez nem egyszemélyes buli, és hiába nem is egyedül csinálom az idő 30%-ában, az a másik 70% már túl sok, túl nyomasztó, mert valami belül még mindig azt mondogatja, hogy ezt mind meg KELL tudnom csinálni egyedül. Boldogulnom kell, ha beledöglök is. De nem akarok beledögölni, olyan nagyon önző dolog ez?

Tudod, mi a furcsa? Azért, amit tenni szeretnék, vagy inkább tenni készülök, soha nem szóltam meg senkit. Még belül sem ítéltem el, sőt, én biztattam mindenkit, aki besokallt a gyerekeitől, az otthonléttől, hogy menjen dolgozni, ha talál olyat, ami inspirálja. Mert lehet, hogy kevesebbet lesz velük, de akkor kiegyensúlyozottabban, boldogabban, feltöltődve önnön kompetenciájával, meg a puszta körülménytől, hogy változik körülötte a fizikai és emberi környezet, az elvégzett tevékenység.

Akkor mi a túróért nem tudom ezt jó szívvel megengedni magamnak? Miért akarok olyan ősanya lenni, aki nem én vagyok?!

Pedig a zsigereimben érzem, hogy ez nem egészen az én világom, és a számmal is mindig mondom, hogy az anyaság intenzív szakasza csak átmeneti szerep, nem jó egy életre benne ragadni. Akkor miért akarom más életét élni, és nem a sajátomat? Miért van olyan részem, ami azt mondja, hogy “Nézd, tolod ezt a szekeret hat éve, told még tizenkettőig, és majd utána jössz te magad.”

Verus ősanya akart lenni, de nem komp lett

Talán tényleg valaki más szeretnék lenni. Talán tényleg többre becsülöm azt, aki olyan, mint ez az idea a fejemben, a tökéletes, mindig vidám, de főleg ELÉGEDETT feleség, anya, szocreál becenevén HTB, akinek az a teljesség, hogy otthon virít. Talán tényleg nem szeretem eléggé azt, aki természetemnél fogva vagyok, a magam adottságaival, megfutandó köreivel, és szeretnék inkább más bőrében lenni, csak épp az én helyemen.

Vacak ügy. Beledőltem a saját dugámba, pont én nem tudom megvalósítani azt, amit másoknak szoktam mondani, hogy a gyerekednek az a legfontosabb, hogy te jól legyél. Mert én is jól akarok lenni, csak nem úgy, ahogy én jól tudok lenni.

Eléggé szégyellem magam. Megsemmisítő volt ez a felismerés, és még nem tudom, mi legyen, csak pörgök a fejemben. Egyszer arról, hogy “Mégis mit képzelek én?!” Másszor arról, hogy “De akkor mi az, amit csinálnék?” Harmadszor meg arról, hogy “Mégis hogyan lenne az megvalósítható?”

Hiszen mások is csinálják. És nem szaranya az, aki mást is csinál, és nem bezzeganya az, aki mindig a gyerekeivel van, de közben üvölt velük. Elég jó az az anya, aki önmaga közepében van. Pusztán annyi történt, hogy nem ott van a közepem, mint szerettem volna. Az a cipő hol szorít, hogy meg bele sem nőttem.

Ezek mennek, meg a bárányfelhők. Így zártam 2017-et, és kezdtem 2018-at. Mégsem vagyok full time mother.

Milyen szereppel jártál hasonlóan? Végül meg tudtál vele küzdeni, ugye? Mondd, hogy van remény még számomra is!