Ha valaki ír egy sikerkönyvet, számoljon vele, hogy megváltozik a megítélése. Így járt Elisabeth Gilbert is az Ízek, imák, szerelmekkel, főleg, miután a film is elkészült. Hirtelen más szemmel nézett a világ mindenre, amit addig írt, és még inkább azokra, amiket ezután fog. Én például néha évekig is kerülgetek valamit, ami a semmiből üt nagyot; valamiért gyanakszom az ilyesmire. De nem húzhattam tovább, annyian hivatkoztak rá, hogy kíváncsi lettem. (A könyvre. A filmet láttam már korábban, de az adaptációkat külön érdemes vizsgálni, az más tészta, más főzte, még ha az eredeti recept alapján is.) Aztán egy könyvtárosi félreértés alapján egy másik könyvét olvastam. Kiderült, hogy érdemes néha a félreértések irányába menni.

Folytatás vagy sem?

Bár a Hűség hangzatos Eat pray love 2 alcímmel jelent meg, én nem mondanám folytatásnak. Bár ez volt a következő könyve. És ez is önéletrajzi ihletésű. Mégis más. Leginkább memoár-esszének címkézném, ugyanis tényleg ott kezdődik, ahol az előző végződött: Liz és Felipe jól egymásra találtak, miután Liz előbb önmagára. (Nem rossz taktika, szerintem is így érdemes.) Élik tovább az életüket, kicsit közösen is, kicsit tovább a sajátjukat, és leszögezik, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fognak összeházasodni. Egészen addig, míg az Amerikai Bevándorlási Hivatal erre nem kötelezi őket egy kellemetlen, mégis kedélyesre sikerült, bilincsbeverős, kiutasítós reptéri kaland után, aminek a brazil-ausztrál Felipe az áldozata.

A másik opció, hogy többé nem mennek az USA-ba, de ezt érthető okokból gyorsan elvetik, és megindul az egy éves hajsza a bürokráciával. De méginkább Liz ambivalens gondolataival, ahogy igyekszik elfogadtatni magával a helyzetet: kezelni ellenállását egy újabb házasság iránt és vágyát a Felipével való életre.

Újabb utazás

A Föld körül is, meg a házasság története körül is. Érdekes, hogy a kultúrtörténeti elmélkedések a házasságról, családról, szűk és tág társadalomról kimondottan a nyugati verzióval foglalkoznak, de ők közben Kelet-Ázsia országait járják be. Liz úgy próbálja megfejteni a fehér, keresztény, monogám, individualista, középosztálybeli házasságképét, hogy a keleti, sokszor poligám, közösség-centrikus kultúrákban utazik. Na jó, közben beszél egy csomószor a saját családtagjaival (-ról) is. Részletes kultúr-, és családtörténetet kapunk kitekintéssel a vallások házasság-képére és a társadalmi elvárásokra is. Mert ugye mikor, hol, mit tartunk fontosabbnak: a rajongó szerelmet, a bensőséges kapcsolatot, szexualitást, a korkülönbséget, a társadalmi helyzetet, erkölcsi nézetet, gazdasági egységet, tartós és hatékony együttműködést, közösségi ünneplést…

A házasság dimenziói szinte végtelenek. Csoda, ha mindeni mást tart kiemelkedően fontosnak?

Gyerekkérdés

Külön érdekessé teszi a vívódást (nem csak Lizét, bárkiét), hogy sok kultúra teszi fókuszba a gyerekvállalást és nevelést, mint a házasság célját, sőt, érvényességi mércéjét is. És Felipének már felnőtt gyerekei vannak. Liz meg nem akart sosem. Köztük ez nem kérdés, mégis érzékelhetnek valamiféle közösségi nyomást (meg az írónő első házassága is részben ezen a kérdésen romlott el), mert sokat foglalkozik a kérdéssel. Nem csak a gyerekvállalás bonyolult döntésével, de a gyermektelenség értékével is. Mivel igencsak rezonált az utóbbi időben kibontakozó gondolataimmal, a Nagynéni-hadtest fontosságát boncolgató fejezet volt az egyik kedvencem.

„A történelem során azoknak a nőknek a száma, akik sosem lettek anyák, olyan – egyenletesen – magas, hogy ma már gyanítom, hogy a nők gyermektelensége bizonyos fokig az emberi faj evolúciós alkalmazkodása. (…) Mintha fajként szükségünk volna sok felelősségteljes, mély érzésű és gyermektelen nőre, akik többféleképpen is a tágabb közösség rendelkezésére állnak. A gyermekszülés és –nevelés olyan energiát emészt fel, hogy az anyákká váló nőket hamar felőrli, ha el nem pusztítja a hatalmas feladat. Ezért talán szükségünk van olyan nőkre, akik az oldalvonalon kívül vannak, kimeríthetetlen energiával rendelkeznek, és hajlandók belevetni magukat a sűrűjébe, hogy támogassák a törzset.”

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a nem nagykönyv szerint élő nőket, párokat elcseszettnek tartsuk, vagy pláne lesajnáljuk. Mert szegény, hát olyan kedves is, szép is, hát miért nem ment férjez? Vagy ők olyan jó kis páros, miért nincs még gyerekük? Azon kívül, hogy nem szép dolog egyetlen adat alapján ítéletet mondani más életéről (bár sok alapján se), az tegye föl a kezét, akinek szülőként még soha nem volt szüksége egyetlen percre sem külső, de ismerős segítségre. Na, ugye?!

A nagynénik jelentősége

Van igazság abban, amit a mozdítható nőrokonokról ír, és nem csak azért, mert rengeteg híres, történelmi figura, nagy művész mögött állt lelki vagy anyagi értelemben egy-egy fontos, gyermektelen nagynéni. Nem vagyok egyedül a véleménnyel, miszerint a gyereknevelés alapvetően csoportos feladat. Lenne. Simán el tudom képzelni, hogy van egyfajta evolúciós törekvés az emberi fajban, hogy ahogy egyre inkább széttöredeznek a családok, úgy „növeljük” egyre magasabbra a társadalomban a gyermektelen nők arányát. (Ami az írónő kutatásai szerint soha nem volt 10% alatt.) Mert egyre többre van szükség a jelenlegi állásban, és kevesebb is tudott hatékonyan segíteni valaha, mikor még annyira egy kupacon éltünk, hogy a még/már nem gyereket nevelők is egy fedél alatt voltak velünk, vagy maximum egy sétányira.

Ezzel persze nem azok törekvését akarom leírni, akik igenis küzdenek a családosságért, nem maradék csontot akarok dobni azoknak, akik nem abban élnek, amit szeretnének. Csak annyit szeretnék, hogy ne piszkáljuk már azokat, akik a saját döntésükben hűek önmagukhoz, ne karrieristázzuk meg szinglizzük le őket, akiknek szerintünk könnyű, mert… Inkább legyünk hálásak, hogy elviszik nyaralni, moziba, fagyizni, bárhova a sajátjainkat, mikor kicsit elegünk van belőlük.

A házasság konklúziója

Leginkább az, hogy mindenkinek máshogy jó, és örüljünk, hogy olyan világban élünk, ami hagy választási szabadságot. Igaz, ettől kicsit nehezebb is, mert kettőnknek kell kialakítani, nincs biztos recept, se garancia. De az talán egy kultúrában sem létezett soha.

A házasság így is, úgyis kaland, ami rejt kockázatot, de elásott kincset is. Rajtunk múlik, hogy csak mások útmutatását követjük, vagy saját felelősséget is vállalunk.

Aki menet közben, vagy épp indulás előtt szívesen olvas gondolatébresztőnek, vitaindítónak-valót, annak mindenképp ajánlom ezt az egyéni-, és történelmi tapasztalatokat elegyítő elmélkedős regényt.