Mi, nők, különösen történeti lények vagyunk. Azért különösen, mert a férfiak is azok, illetve általában az ember történeti lény. Foganásunk pillanatától kezdve tapasztalunk, és mindent beépítünk én-, és világképünkbe, minden hatást, ami ér minket. Bár a férfiak talán hajlamosabbak az elvek mentén való életre, szerintem mindannyian alapvetően induktív módon élünk. Konkrét tapasztalatainkból vonunk le általános szabályokat. A különbség talán ott van, hogy a férfiak szívesebben tekintenek az elvre (és aztán nekiindulnak a dedukciónak, az elv gyakorlati megvalósításának), a nők pedig fontosnak tartják a teljes történetet, az oda vezető utat minden apró részletével együtt, és nem felejtik, hogy a sok hasonló tapasztalat még nem zárja ki a teljesen másmilyen létezését is. Ezért nem szeretjük a fekete-fehéret. Ezért szeretünk hosszú, részletes történeteket mesélni.

Vajon mennyi kincs, misztikus tapasztalat mellett megyünk el csak azért, mert nem beszélünk róla? Vagy mert eszünkbe sem jut, hogy az tényleg érték, tényleg fontos, tényleg szent? Inkább ledegradáljuk kósza gondolattá, asszociációvá.

Amikor női Istentapasztalatról beszélek, azokra a határhelyzetekben, változásokban vagy hétköznapi csodákban megjelenő tartalomra gondolok, ami sajátos női biológiai, társadalmi és egyéni helyzetünkben, életutunkban nyilvánul meg. Az Isten szó pedig a lehető legáltalánosabb értelemben szerepel, jelentheti bármely hitrendszer, felekezet vagy világnézet természetfeletti (vagy alatti, vagy vele megegyező) személyes/személytelen létezőjét. Egyrészt mert attól, hogy én keresztény vagyok, nem mindenki az. Másrészt engem rendkívül izgatnak az összes vallás istenképei. Meg az összes emberé, mert hiába vagyok rengeteg emberrel egy fiókban, attól még nagyon mást látunk. Tudjátok, mint az elefántos tanmesében: kinek az ormány, kinek a farok.

Nekem például egészen konkrét Istenkép-változást okozott a szoptatás, illetve a szoptatásra való képesség. Nem vagyok egy szopi közben egymás szemébe révedő, minden mást kizáró, ehhez elvonulós fajta. (A táplálás és a táplálkozás számomra közösségi tevékenység, ezért nem is szeretek a kedvéért kilépni az épp meglévőből.) Mégis, valami egészen zsigeri élmény számomra. A gyerekem az én testemből eszik. Amit én beépítettem, átalakítottam számára fogyaszthatóvá, azt ő kiszívja és beépíti magába. „Ízleld és lásd, hogy jó az Úr!” – ezt énekli bennem szoptatás közben a Lélek. Főleg az egészen friss újszülötteknél, mert az ő tapasztalásuk rólam, a létezésünkről, a világról, hogy a bőrünk összeér, ott az illatom, az anyatej íze, pont ellát az arcomig és nem tovább. Ízlel, érez, lát. Hogy a lét jó.

Talán az Eucharisztia (a kenyérben és borban való találkozás Jézussal) azért van így, mert van ez az alapvető élménye az embernek az őt tápláló, tehát létező, jelen lévő és testben megtapasztalható Anyáról. Az én Istenem nem csak hogy tudja, hogyan működünk a legmélyebb rétegeinkben, de ki is használja, hogy azon a nyelven szól, amit értünk. Az anyanyelvünkön.

És hogy én részt vehetek ebben, a gyerekeim korai testi-lelki táplálásában, világkép-formálásában, szintén sokat mesél. Mert méltó társnak talált, testi kreativitást és képességet adott a teremtés kibontakoztatására. Az Ő munkáját végzem, és ez megtisztelő.

Nemrég egy női hétvégét tartottam, ahol igyekeztünk a lehető legtöbb módon megismerni nőiségünket. Az egyik gyakorlat során saját termékenységszobrot alkottunk magunknak. Közben beszélgettünk, és inspirációképpen hasonló, archaikus leleteket nézegettünk. Mivel én voltam a hétvége házigazdája, azt hittem, csak példamutatásból csinálok én is valamit. Inkább a többiekre figyeltem, de közben a kezem alkotott. Olyan szobrocska született belőle, ami sokat jelent nekem. Megmutatja, milyen az Isten. Nagy, gondoskodó és tápláló. Megmutatja, milyen lehetek én is, ha hagyom kibontakozni az Istenképűségemet.

Az elmúlt fél évem nem volt sétagalopp. Három darab négy éven alulival zúzós a tempó, jobban, mint előtte hittem. Korábban sose volt hasonló gondom, bezzeg most havi rendszerességgel jött az egynapos lázzal járó mellgyulladás. „Véletlenül” mindig olyankor, mikor úgy éreztem, elég volt, feladom, ez nekem sok. Nincs bennem annyi, amennyi nekik kell, viszont kiszívják így is, úgy is.   De ha ránézek a szobromra, emlékeztet: képes lehetek rá, mert Isten is az. Hogy én elég vagyok, mert Ő a minden.

És ez az egész, hosszú történet még csak a szoptatás, hol van még a termékenység, a szülés, a szexualitás, a család menedzselése, mások szolgálata? Az a rengeteg, sajátosan női tapasztalat, ami beszél a transzcendensről? Csak meg kell hallanunk. Csak el kell mesélnünk.

Neked van hasonló tapasztalatod? Kérlek, meséld el, ha nem itt, nyilvánosan, akkor e-mailben (kutiverus@gmail.com), de szeretném tudni, hogy nem vagyok egyedül. Ha pedig sokkol, felháborít a feltételezés, kérlek, írd meg azt is, miért! És bocsáss meg, nem volt cél a megbotránkoztatás! Csak szeretem a határterületeket.