Meleg, sötét, puha, nedves. Ilyen a világ körülöttünk. És minden piros. Az élet piros. Mint a vér, ami a zsinórban utazik: hozzám tőle, és vissza. És hozzád tőle, és vissza.

Ez vagyunk mi, két kis gömb egy-egy zsinór végén, ahogy csüngünk anyánk méhén, mint a diójézuska a karácsonyfán. Advent van, valaki vár minket. Bár még nem tudja, hogy ketten lapulunk itt, te meg én. Egyet vár csak, és mi összekacagunk ezen a titkon. Kacagunk, valahányszor összeér apró, kifliszerű testünk. És egész felületünk membránként rezdül a másik mozgása által keltett hullámok nyomán.

Mozdulsz, hullám. Rezgek, kacagok. Hullámom, rezgésem vissza hozzád: kacagsz te is.

Én és te, mi vagyunk minden élő. Anyánk a világ, és ez a világ vár minket.

Így telt eddig életünk minden perce. Minden órája. Minden napja. Vajon hány nap az élet? Én már tudom: neked sokezer, nekem már csak egy. Kevés itt a zubogás kettőnknek, és bennem nincs már elég áramlat. Jöttem veled. Mennem egyedül kell.

Bár tudnék búcsút mondani, bár lennének már hangszálaim! De nincsenek. Búcsúzom szavak nélkül, rezgéssel, integetéssel. Mert szép volt itt veled az élet: meleg, sötét, puha és nedves.

Emlékezni nem fogsz rám, sejtjeim felszívódnak. Atomjaim szolgálnak talán téged, talán anyámat, talán valaki mást. Bizonyíték se, gondolat se utal majd arra, hogy itt voltam. Létem titok marad. Egyet várnak, egy érkezik.

De élet nem múlik el nyomtalanul: az a pár sejt, aki most vagy, valahol belül emlékezni fog rám, és emlékemet továbbadja minden osztódással, minden megújulással. Te pedig keresni fogsz engem minden emberben, barátban, társban. A tükörképed világában, ami a tiéd, és mégis másé. A rezgő víztükrű pocsolyákban, mikor beléjük ugrasz azzal a reménnyel, hogy átesel a túloldalra.

De te nem esel át. De én a túloldalon leszek.

Te piros leszel, mint az élet. Megszületsz, felnősz, meghalsz. Az élet piros.

Én most halok meg. Nemlétező tükörképed leszek, és minden alkalommal, mikor a szemembe nézel, csak utánozhatom majd azt, amit te teszel, pedig kiabálnék, ütném, verném az üveget, a vízfelszínt, üvölteném, hogy itt vagyok és szeretlek! Mert szerettelek már akkor, mikor még ketten voltunk egyetlen sejt. Átmondanám neked, hogy szeresd te is magad, mert én szeretlek.

És igen, szeretnék is majd átnézni a te oldaladra, elképzelni, milyen lehet nálad.

– Milyen lehet az élet? – kérdezem.

– Milyen lehet a halál? – kérdezed.

Az üvegtükörben egymás néma képei leszünk csak. De víztükörben van rezgés. Lesz kacagás. Vízben a tükör ugyanaz, és mégis más. Tiéd az élet. Enyém a halál.

Itt és most az anyaméhben még jó együtt. Meleg. Sötét. Puha. Nedves. Te élni fogsz, de egyszer majd meghalsz. Én most meghalok, de rövidet éltem.

Az élet piros. A halál is piros.

piros

 

Pin It on Pinterest