Itt a nyár, az esküvő-szezon, és a lányaim is folyton azzal vannak elfoglalva, kihez menjenek férjhez. (Édesapához nem, mert ő túl nagy.) Egyre többet beszél a társadalom a házasság válságáról, és közben egyre nagyobb összegeket költünk esküvőre. Mégis mi történik akkor, amiért annak a bizonyos nagy nap-nak szeretjük hívni, és mire mondunk igent? Ki a beavató és mibe avat be minket?

Katolikus teológus-hallgatóként különösen vártam azt a döntő szerepet, ami rám várt az esküvőnkön. Nálunk ugyanis a házasság az egyetlen szentség, amit nem pap (sem püspök) szolgáltat ki, hanem a jegyespár. Egymásnak. És a házasság abban a pillanatban jön létre, mikor a menyasszony is kimondja a vőlegénynek: Isten szent színe előtt feleségül megyek hozzá-D. Nem kis jelentősége van ennek a D-nek, örök határpontként választja el a menyasszonyt a menyecskétől, a  jegyest a házastól, a leányt az asszonytól.

De a fátyol nehéz gúnya?

Nem csak a Tavaszi szél kezdetű dalban éneklünk a lakodalom kapcsán bánatról, gyakran kötnek a menyasszonyi koszorúba a rozmaring, gyöngy közé bút, bánatot. És nem csak akkor lehet kalicka a házasság, ha nem maga választott. Minden változás gyásszal jár, minden választással egy mellett döntünk a többi ellenében. Amit nem választunk ki, arról lemondunk. Ha tisztában vagyunk ennek jelentőségével, akkor nem nehéz a menyasszonysiratón, lánybúcsún elköszönni a pántlika külső szabadságától, akkor lehetséges a túloldalon rátalálni a konty belső szabadságára. Mert a dalok nem a házasságot éneklik nehéznek, hanem a koszorút, a fátylat: a menyasszony attribútumait. Az átmenet, az új állapotra való megszületés a fájdalmas. Akár először megy át rajta az ember (mert még sose járt ott), akár többedszer (mert egyszer már elvesztett valakit, mivan ha a mostani se egy életre lesz?), ez sose könnyű, ha az ember tudja, mit vállal.

Valaki hív, hát gyere!

Aki hív, az a szomszéd kislegény, aki meglátta a malacbőr alatt a kislányt. A lehetőséget, akivé válhatok, ha felnövök, ha magamért vállalom a felelősséget, és elhagyom apámat, anyámat, ha már nem ők vigyáznak rám, hanem én magamra. És a jövőbeli lényem is, én is hívom magamat, hogy csírázzon ki és nőjön hatalmas fává az a kis magocska, amit kezdettől hordok belül.

Nekem ez nehéz volt annak idején. Én nem arra vágytam, hogy magam legyek erős, én azért akartam férfit, hogy ő legyen erős helyettem, én pedig maradhassak gyenge. Alávetni akartam magam, kiskorúnak, védeni-valónak maradni. És nem azért, mert a világ veszélyeztetne. Nem a külsővel szemben ma is, akár ő is megvédhet, ha úgy alakul. Fizikailag tényleg ő az erősebb általában. Nem, én attól a sötétnek vélt erőtől féltem, amit magamban láttam. Pont azért akartam gyenge lenni, mert erősnek láttam magam, és azért akartam, hogy legyőzze az övé az enyémet, hogy ne fordítva történjen. Sokáig is küzdöttünk így egymással, pedig magunkkal kellett volna. Mert az én erőm, amit sokan csúnya malacnak láttak, nem az övé ellentéte. Nem egymást kioltó, hanem egymást erősítő hullámok, és összekapcsolódva cunamira is képesek. Most már tudom; már megtapasztaltam. Már nem félek tőle. De ami hihetetlen, hogy ő sose félt, ő kezdettől látta.

Valaki húz, még maradj!

Húz az anya, aki gyermekre vágyott, de malaca született. Nem erre számított. Csalódott. Önmaga folytatását, kiteljesedését várta, és mivel egész más jött ki belőle, szégyelli is. Nem engedné iskolába, nem engedné epret szedni. Az anyától elszakadni, vele se azonosulni, se ellen-azonosulni minden lánynak kemény felnőtté-váló munka. Az anya aggodalma talán szeretetként, féltés-óvásként indul el, de már bizalmatlanságként, képesnek-nem-tartásként érkezik meg olykor. Ezt észrevenni talán maga az elengedés.

Persze a legényt is húznák vissza a szülei, ne járjon estézni a szomszéd malac-lányhoz, ne hozza szégyenbe őket azzal, hogy pont őt venné el. Mert ők nem látták az erdei jelenést Piros igazi valójáról. Engem volt, aki le akart beszélni a férjemről, mert szerinte nem voltunk egy szintről valók, és nagyon bántó volt, egyrészt a feltételezés, hogy nem tudok jól választani, másrészt a megítélés, hiszen az illető alig ismerte Szilárdot. Ő távoli volt, nem sokat számított a véleménye, de van, akié nagyon is számít.

Anyósfeladat – beavató szerep

Akármit is gondoltak korábban a szülők, akármennyire is titkolta a fiú a malacbőr alatti rejtett világot, volt egy pont, mikor ez a tudás már nem lehetett csak az övé. “A vőlegény az anyjának elmondott mindent.”

Talán ez volt az ő leválási pontja, kinyilvánítani, hogy tudja, mit csinál, felelősen dönt. Talán ekkor hagyta el apját és anyját, hogy a feleségével ketten egy testté legyenek. Nem elég megülni a lagzit, a padlásra felmenve, ünneplőt, malacbőrt levetve el kell égnie annak, ami a régi állapoté. Nem elég kinyilvánítani a szülőkről való leválást, a másik oldalnak fogadnia kell a változást. Az anyósnak kell elégetnie a menye levetett malacbőrét, jóváhagyva az addig titkos valóságot, elismerni, befogadni az új asszonyt a másik oldalon, megadni neki az egyenrangú asszonyok körében őt megillető helyet.

Megelőlegező ünnep

Minden kapunál meg kell lennie mindhárom fázisnak, nem spórolhatjuk meg a teljességhez: elbúcsúzás a régitől, átmenet, befogadás az újba. Persze az újszülött újasszony még friss, még kicsi, még csak menyecske, még épp csak kicsírázott. De pont attól terebélyesedik majd bele teljes pompájába, hogy előre megünnepeljük annak a valóságát, akivé mostantól válni fog. Számomra ezt jelenti minden szentség. Valami titokzatos módon megjelenik a VALÓ lehetősége, és elővételezzük, hagyjuk kibontakozni, megadjuk neki azt a teret, amit majd egyszer, eljövendő módban be fog tölteni.

Téged ki látott meg lehetőséged titkos valójában?