Nem hozok ma hosszút, nem maradt rá erő. Pedig van nem egy félkész már a rendszerben, de valahogy egyik sem talált. Meg tényleg nem maradt rá.

Sorban betegedtünk le a héten. Egyik lány, én, másik lány, ma már a harmadik is taknyol. Az oltásidőpontot is lemondtam, kértem másikat. Minden teendő a minimumon. Meg befejezni az elkezdett könyvszelektálást, hogy legalább az kész legyen. Mert ugye jön a Busójárás, és vele a vendég-áradat, mintha más már nem is kéne, de mégse a könyvkupacokra érjenek ide. (Szerencsére velük nekem nincs dolgom.)

Fincsi az élet, nehogy már unatkozzunk, nem?

A betegség meg a takony csúcspontján, lelkiállapotom első mélypontján le is feküdtem a földre szó szerint, hogy ennél lejjebb azért már ne legyen. A Föld szerencsére megtart. És tényleg, azon gondolkodtam közben, hogy bár levegőt csak szájon át kapok, meg estére igencsak nyűgössé, rinyálóssá válnak a beteg gyerekek is, valahogy mégiscsak kell ez is. Nekem kell. Ne legyen mindig minden hepi. Legyen benne rossz is, kellemetlen is, nyűgös is, levegőtnemkapó is. Meg fájdalmas, krízises, szívettépően szomorús.

És ne csak azért, mert attól érdekes, változatos, meg mert a kontraszttól tudom értékelni a jót, a lendületest, az egészséget, meg a térerőt. Azért is, mert mindettől emberi, teljes. Van a mélypontban valami tápláló. Van, ami csak ott látszik belőlem, például, hogy először tagadom, hogy beteg vagyok, mégjobban pörgetek, aztán meg teljesen elhagyom magam, felőlem akár éhen is halhatnának a többiek. Igen, ez is én vagyok, ide lendül az inga, aztán túl, és csak harmadikra találja el az egyensúlyt. Megtapasztalni a magam határát igenis tápláló. Persze nem olyan sima és lágy, meg sokáig elálló, mint a fehér kenyér. Inkább karcos, sűrű és hamar elévülő, mint a teljes kiőrlésűből sütött. (Ami néha olyan keményre sikerül, hogy ölni lehetne vele. És néha – igen – ez is egy én.)

A fehér kenyeret egyébként állítólag az ipari forradalom utáni népességugráskor találták fel, hogy tovább elálljon, ezáltal messzebbre szállítható lett, így könnyebb vele a tömegeket jóllakatni. A térfogatnövelő szerek után meg már Besenyő Pista bácsitól is tudjuk, hogy van, ami nem finom, de legalább sok.

Az ember viszont inkább legyen kevés és finom, semmint tömegcikk, vagy túl sok. Nem az én feladatom, sem a tiéd minden tömeget jóllakatni, mindenkit megmenteni, mindig tökéletesen és maximálisan teljesíteni. Kell a sűrű, nehéz rész, meg hogy néha odaverjen valami, és kényszerítsen, ha már magától nem pihen az ember.

Ez a hét így nekünk is ilyen döglődős, egész nap mesét meg Váratlan utazást nézős lett. Nektek és az Asszonyszövetnek meg egy utolsó pillanatban összedobott, szedett-vedett kis valamicske.

Majd máskor sütök kalácsot.