Ezen a nyáron Zs, a legnagyobb lányom nagyon rákapott az ugróiskolára. Addig is szerette, de külön varázsa lett, mikor felfedezte, hogy magának is tud rajzolni. Girbe-gurba négyzetek sora lepte el az udvart napi rendszerességgel, megtestesítve valamit abból az archaikus világképből és rítusrendszerből, amit a gyermekjátékok (és dalok) a mai napig őriznek a mélyben. (Akik a poklot és mennyet megjelenítő mezőket is tartalmazó verziót játszották gyerekkorukban, azoknak talán nem kell magyarázni a játék transzcendentális tartalmát.)

Ahogy jött az ősz, Zs rájött, hogy a “receíráson” kívül ő bizony számokat és betűket is tud írni, így az ugróiskola elkészítésében semmi szerepem nem maradt. A játéktér mezői megteltek a könnyen rajzolható számjegyekkel: 1, 0 és 8. (Meg ezek többjegyű kombinációi, és minden irányban tükrözött formái.) Nem csak az udvaron krétával, de papíron is, sorozatgyártásban. Az egyik példány aztán hónapokig a hűtőre volt mágnesezve, és ennek apropóján lamentáltunk egyik sógorommal egy vasárnapi ebéd előtt Zs sajátos hármas-számrendszerén. 1, 0, 8 – van, nincs, végtelen. Persze hogy nem tudatos, hiszen nem ismeri még e számok szimbólumértékét, csak könnyű őket leírni: csupa vonal és karika. Mégis megragadt valami fontosat és elemit a világ működéséről. A dolgok vagy vannak, vagy nincsenek, vagy végtelenek.

Élet. Halál. Ember. Isten. Üres. Elég. Univerzum. Multiverzum.

Annyi ilyen apróság van a kisgyerekes hétköznapokban, és néha véletlenül (vagy kegyelemből) még észre is veszem őket. Nekik sokszor még annyira tiszta és egyértelmű a lényeg. Máskor meg egészen spontán fogalmaznak meg valamit a játékukkal, ami nekem tesz felkiáltójelet, ad más szemszöget.

Mint például É, a középső lányunk gyakori játéka az unokatestvérével, az utóbbi hónapokban ugyanis rendszeresen játszanak meghalósat. Egyikük lefekszik csukott szemmel, mozdulatlanul, a másik meg melléül siratni: “Jaj, szegény I meghalt. Olyan szomorú vagyok!” És mikor már elég ideje és erősen sajnálja, akkor I felugrik: “Meggyógyultam!” Ennek nagyon örülnek pár percig. Aztán cserélnek. Csak hogy mindenki lehessen halott is, meg gyászoló is.

Nem volt haláleset a közelmúltban körülöttük. Átlagos mennyiségű az út menti döglött galamb és más halott állat, vagy elpusztuló kiscica is, amivel találkoznak.

Vajon van közös, korai tapasztalatunk életről, halálról, végtelenről? Akár születésünkkor, tényleg mind megéljük a halálon átvezető utat az élet felé? Le a csúszdán. Az örvényen át. (Én legalábbis mindig féltem gyerekként a dugó oldalára ülni a kádban. Attól tartottam, hogy a vízzel együtt lefolyok.)

Mégis miért tudnának a gyerekek bármit is az Istenről? Tényleg közelebb vannak? Vagy ez csak a mi belevetítésünk, amit az aranykor utáni vágyakozás szül?

Ha van ilyen, az egyik biztosan magzatkori emlék. Az Ószövetség több szót is használ Isten irgalmának kifejezésére, az egyik a héber rahamim. A rehem származéka, ami pedig anyaölt, anyaméhet jelent. Isten anyai szeretete olyan közel van hozzánk, amennyire erős, közvetlen burok a magzat számára a méh. Amennyire a teljesség és a mindenség körülötte az anya jelenléte, testének gondoskodása.

Nagy vágyat kelt bennem ez a gondolat Isten jelenlétének átérzése iránt. És tiszteletet (meg némi irigységet) az újszülöttek és magzatok valósága iránt. Meg felelősséget, hogy a korai évek biztonság-, és közelségérzete, amit a gyerekeimnek adok, alapvetően befolyásolja a későbbi bizalomra, hitre való képességüket.

Még jó, hogy ők is tanítanak engem, nehogy megijedjek a feladattól. Őrzöm is az egyik ilyen rajzot, mert arról beszél: ugróiskola az élet, ahogy haladok mezőről mezőre. És bennük a lét, a nemlét meg a végtelen jelei.

Taníts te is engem! Mesélj! Mire tanítanak a körülötted szaladgáló apró bölcsek?