Hogy manapság a meddőség egyre gyakoribb, egyre több pár érint, arról beszélünk sokat. Arról is vitatkozunk, jó-e a késői anyaság vagy sem, és persze pro és kontra megnyilvánulnak fiatal anyák, akik szerencsére még kellően könnyedek és lazák, idősebb anyák, akik már elég tapasztaltak, hogy higgadtak maradjanak. És bölcsen hallgatnak a mindenféle korban szülő sokgyerekes anyák, mert elégszer látták, hogy nincsenek univerzális megoldások. De hogy hogyan hat az anyává válásra a hosszú meddőség után bekövetkező gyermekáldás, arról már nem annyira. Sem egyéni, sem társadalmi szinten.

Ahogy én megéltem

Mi személy szerint öt év meddőség után, szűk négy év alatt lettünk hirtelen háromgyerekesek. Éles váltás az előtte lévő hat kényelmes évhez képest. Bár a probléma másik fele, a késői első szülés nem érint (27 voltam, statisztikai átlag), mert a fiatalon házasodók egyre csökkenő táborába tartozunk. Így viszonylag lazán kezdtük a gyerekezést, főleg, hogy a legnagyobb amúgy is “lassú víz partot mos”-elven finoman, évek alatt mutatta csak meg bonyolult személyiségét; kezdetben még nagyon belesimult az ide-oda cipelhető gyerek típusába. Viszont az egyre nagyobb gyereklétszámmal járó fokozódó terhelés közben egyre nehezebbé vált fenntartani ezt az életmódot, egyre inkább kumulálódott a menedzselést igénylő problémák hada. Főleg az előtte megszokott patópálosdihoz képest.

A szomszédok, ismerősök és távoli rokonok is azért vannak, hogy hülye, zavarukban át nem gondolt reakcióikkal összekavarják az embert. Mire átküzdöttük magunkat azon, hogy talán életünk végéig ketten maradunk (és hogy melyik kezelési eljárás fér még be, melyik már nem, és mit gondolunk az örökbefogadásról), addigra jöttek a “Ne aggódjatok, biztos lesz gyereketek idővel, nektek egyszerűen kell, hogy legyen!”-biztatások. Engem felháborított, hogy tényleg azt hiszik, hogy ez így működik, vagy csak el akarják vitatni kemény küzdelmünk eredményét? Persze csak zavarban voltak, utólag már látom.

És mire eljutottunk oda, hogy talán mégsem akarunk hét gyereket, egyelőre elég, amennyi van, addigra jött az “És mikor jön a következő?”. Ezt egyébként szerintem a legtöbbször alig pát hetes újszülöttek szüleitől kérdezik, de még nem jöttem rá, miért. Vagy a másik: “Addig próbálkoztok, amíg nem lesz egy fiú is?”

De térjünk vissza az alapproblémához. Amiből mi egyébként még a kisebb fajtát kaptuk, mert hamar kiderült, hogy ciszták okozzák a problémát, csak nem a drasztikus megoldási módszerrel, a műtéttel kezdtünk. Sokkal nehezebb dolga van a bonyolultabb kezelési eljárásokban résztvevőknek. Hónapról hónapra, ciklusról ciklusra gyógyszer, sejtleszívás, inszeminálás, beültetés. És időzített szex. Az ember már nem is gyerekre vágyó felnőtt, csak egy szám, egy eset, egy statisztikai adat. És egy dühösen irigy góc, ami azért illendően gratulál, mikor másnak sikerül.

Túlterhelődik a test, a lélek, a kapcsolat.

Természetes esetben a 9 hónap várandósság pont elég felkészülés a változásra. Testileg, lelkileg, kapcsolatilag, szerepileg. De hosszú évek tortúrája alatt a várakozásból túlpörgés, túlreagálás lesz, aztán meg hirtelen, éles váltás. Hát még az ikreseknek, ami ugye beavatkozások függvényében, de gyakoribb.

Segítséget kérni (és kapni) persze nehéz, mert a család messze lakik, már nagyon öreg / még bőven dolgozik. Barátokból, testvérekből meg általában csak a szintén kisgyerekesek az elérhetőek. Így a mindennapok nagy részében senkinek nincs már az a családi háló, ami az anyának, apának, gyerekeknek jó lenne.

Éles váltás

Az anya egyedül végzi egy egész csoport munkáját, közben fáradt és magányos, mert alig lát felnőttet, abból is főleg a fáradtan hazaérő fajtát. És csak gyűlik a harag a férfi iránt, mert az ő élete nem változott meg gyökerestül (pedig de). Csakhogy az anya erősebben van kényszerítve, nem járhat már el hetente sörözni (vagy színházba, moziba, ki hova szeret), vagy csak nagy szervezések árán. Mert vagy mindenhova magával viszi a babát (és mindenhova azért nem lehet – sörözni még csak-csak, de színházba meg moziba nem annyira), vagy otthon marad, mert különben éhes, nyűgös, fáradt, satöbbi lesz a baba. A valóságban persze azért elmegy olykor az anya lazulni (mondjuk egyedül pisilni néha, vagy a szomszéd boltba csokiért), és az apa is sokkal ritkábban jár el, mert segíteni akar meg a gyerekével lenni. De a helyzet olyannyira túlfeszült, hogy a legminimálisabb különbség is óriási anomáliát okoz.

Persze ez általában érint minden kisgyerekes anyát, és jó is, hogy egyre inkább kezdünk beszélni itt-ott a kisgyerekes anyák nehéz magányáról. De ahogy a meddőség egyre több embert érint, úgy egyre többen esnek túl hosszú várakozás után egy nagyon máshogy működő világba. Ahová persze vágytak, de még sokkal nehezebb az alkalmazkodás. Ott a masszív bűntudat: évek óta ezt akartad, akkor most ne nyavalyogj.

A leküzdött meddőség, mint fokozó tényező

De a meddőnek a várakozás évei alatt már túl magasra nőttek magával szemben támasztott elvárásai, hogy jó anya legyen. Látta mások nevelési hibáit, milliószor elképzelte, ő hogyan tenne, ha végre lenne gyereke. Elhatározta, ha egyszer megadatik, ő mindent meg fog tenni azért a gyerekért. Meg a tökéletes, meseszerű, boldog gyerekkorért.

De az az igazság, hogy ő sem tud jobb lenni, mint bárki, aki egyébként normális. Mert nem nő plusz keze. Nem lesz 48 órás napja. Se végtelen türelme, mikor a kölök direkt tesztel, kekeckedik, feszíti a határt, aztán már a határon túl táncol. Meg az anyja idegein.

Irreális elvárások után pedig nagyot lehet bukni, mikor rájön, hogy nemhogy nem tökéletes, de úgy érzi, még az elég jót sem éri el. Felteszi a kérdést: kellett ez nekem? És miért nem mondta senki, hogy ilyen nehéz? Miért vetítjük mások felé gyerekünk tökéletességét és hallgatjuk el, eddig hányszor akartuk lecsapni? Miért csak a “más is kibírta, bírd ki te is, és örülj, hogy van, mert más meg hogy szeretné, de nincs” a píszí megnyilvánulás? Vagy ellenkezője, a szándékos önszaranyázás? Ami vagy valódi önkép, és az szomorú. Vagy provokálás, hogy kezdjenek el tiltakozni, dicsérni, de az meg szánalmas.

Kacskaringós út

Egy idő után persze az ember adaptálódik. Elengedi a mások véleményét, meg a saját túlzó elvárásait és elveit. Néha még a hosszú küzdelmes meddő éveket is elfelejti, mert megtapasztalja, hogy a küzdelem nemhogy véget ért, hanem épp csak elkezdődött. És mire adaptálódik, már újra ott motoszkál a félelem, hogy vajon a következő is ennyi procedúra árán érkezik-e? Nem lesz-e túl nagy a korkülönbség?

Nem feltétlenül a megfoganással vagy a szüléssel válunk anyává, ez hosszú út, amit mindenkinek magának kell kijárnia, ráadásul a maga módján. De sokat gondolkodom rajta, hogyan tudnák a túl sokáig várakozók egymást segíteni? Hogy mikor végre elindulhatnak, ne tűnjön sokkal rázósabbnak a valóságnál csak azért, mert már túlvágyták magát az utat.

Aki szintén járt ebben a cipőben, hogy tapasztalta?