Nincs olyan kultúra, ami ne hozna létre ünnepeket. De miért tesszük ezt? Ünnepeljük az élet fordulóit, az év fordulóit, az aktuális munkák végét, más időszak kezdetét. Felruházzuk valami mással a változást. Talán azért, hogy könnyebb legyen? A hétköznapok ellenpontjaiként működő ünnepnapok a szükségszerű változás feletti gyászt segítenék? Talán ezért öltöztetjük szép ruhába, és ezért ragaszkodunk az ünneplés mikéntjéhez. Bár azért az is változik, csak lassan. És sok ünnepben már nem is marad miért, csak miként. Ezért nem is érnek el minket könnyen. Nehezen változtatnak meg minket.

Az ünnep magja

Ez a legfontosabb. Amiről szól, vagy szólnia kéne. Hogy van feltámadás. Hogy az Isten emberré lett. Hogy megszülettem, hogy anyám megszült engem. Hogy kész az aratás; ma már inkább projekt. Hogy ne legyen többé háború. Olyan az ünnep lényege, mint a hegedű lelke: nem biztos, hogy látod, de attól rezonál minden. És ha elmozdul, talán nem veszed észre rögtön, de egyszer csak beroskad a hangszer. Vagy mint a mag nélküli szőlő: úgy jobban csúszik. Aztán rájön a tudomány, hogy mégiscsak egészséges, és akkor veheted külön a szőlőmaglisztet.

Rítus

A cselekmény, amivel szimbolikusan kifejezzük a tartalmat: tortát sütünk, egyre több gyertyával. Koszorút fonunk, amin egyre több gyertya ég. Elégetjük a tél koporsóját. Leöntjük a lányokat az élet vizével. Átugorjuk a tüzet. Gyűrűt húzunk egymás ujjára, és elmondjuk, hogy holtomiglan-holtodiglan. Szebbnél szebb cselekedetek a tartalom fényében. De nélküle üres formalitás.

Ami ezt mind létrehozza: a közösség.

Aki összeül, hogy felidézze, honnan jött, miben hisz. Akik tanúi akarnak lenni mások változásának, életfordulójának. Akik kifejezik örömüket a mi örömünk felett, enyhítik bánatunkat, biztosítanak a szükség esetén igénybe vehető segítségükről. Akik az emlékezéssel, a megjelenítéssel, másként-cselekvéssel örökítik át, tanítják az új generációnak a tartalmat. Akik elmondják, miért pont úgy van a rítus, hogy megtanítsanak annak nyelvére. És akik közül az idősebbek berzenkednek, ha a megváltozott nyelvet a fiatalabbak az eredeti tartalomhoz akarják igazítani. De közösségi összetartozás nélkül csak bámészkodó tömeg, birkanyáj, pletykaéhes szomszédsereg.

Kétféle idő

Ami ilyenkor megváltozik: az idő. A kronoszból kairosz lesz. Az ünnepnap lényege, hogy nem hétköznap. Hogy másként folyik, és máshogy töltjük az időt. A pillanatok kiemelkednek a síkból, és sokkal inkább egymáshoz kötődnek. Mint a hegycsúcsok közötti libegő a kötélpályán. Karácsonykor közelebb vannak az elmúlt Karácsonyok mint a tegnap. A lányaim születésnapján újra bennem van a születésük élménye a maga teljes valóságában. A házassági évfordulónk új lehetőség az elköteleződésre. Az egymás utáni pillanatok a megfelelő pillanatokká válnak. Minősített idő. A kegyelem ideje. Az Úr napja. De ha nem tud megváltozni hétköznapi folyása az ünnepi örvénylésre, akkor csak a kapkodás és a rohanás marad.

És van az ajándék.

A tárgyra váltott figyelem, támogatás, szeretet. Sokszor maga is szimbólum. Vagy személyes alkotásra szánt idő. De valódi kapcsolat nélkül csak üzlet, trend, túllicitált, kidobott összeg. Minőség helyett csak mennyiség. Harminc ezüst.

A köret

Még vannak a külsőségek, mint a szép ruha, a dekoráció, a szépen terített asztal, a kisuvickolt lakás. Jól használva felhívják a figyelmet a tartalomra. Esetleg a rítusra vagy a közösségre. Rosszul használva elvonja a figyelmet, az energiát, apropót ad a feszültségre. Külsőség marad még a kapcsolat is, szinte hazugsággá válik, mert ünnep lévén legyen béke. De a béke bennünk legyen, ne csak az arcunkon.

És a főétel

Végül az asztal. A tányér, a pohár. Születésnapi torta, húsvéti kalács, karácsonyi halászlé, új kenyér. János-áldás, bábapohár, Márton-napi újbor. A  lagzis lakoma és a halotti tor. Tapintható, szagolható, ízlelhető szimbólumok. Vagy csak mértéktelen trakta.

unnepelemAz elemek együtt,

mint a kis legódarabok építik fel bennünk a másként-létezés várát. A helyet, ahol elbúcsúzunk a régitől, köszöntjük az újat. Ahol változunk és változtatunk. Felidézzük a szép emléket és átkeretezzük a fájót. Ránézünk, milyen tapasztalatoktól lettünk azok, akik vagyunk. Megpihenünk a jól végzett munka után. Tudatosítjuk, mit tettünk egymásért, magunkért. És mit tett Isten értünk. Egy ajtót becsukunk, egy másikat kinyitunk.

Én ezeket az elemeket találtam az ünneplésemben. Talán nem egyformán fontosak, de mindnek van létjogosultsága. És van, aki ebben jó, van, aki meg abban. Az én kedvencem például az ajándékok gondos kiválasztása és elkészítése. A legnagyobb kihívást az ünnep kedvéért való kitakarítás jelenti, pedig tudom, plusz fényt adna neki.

Az eszem a tartalmat szereti, a szívem a rítust. Kezem a dekorációt, és a gyomrom az asztalt. 🙂

A kairoszt pedig azok mind hordozzák, akik a kezemet fogták régen, most, és majd a jövőben is.

Pin It on Pinterest