Van egy nagyon kedves barátom, akivel sajnos még sosem sikerült annyi időt töltenem, mint szerettem volna, de jó néhányszor egészen apró gondolattal vagy tettel sikerült felforgatnia az életemet. Tegnap is így jártam, ezért kénytelen voltam megváltoztatni a blog témáinak tervezett menetrendjét.

Viktor barátom ugyanis ismét nagy útra kelt, és utazós blogot indított megint, hogy tudjuk követni a vele megtörténteket ott a messzi Ámerikában. Jó szokása szerint zenét is csatolt mondandójához, ami annyira betalált, hogy tegnap egész nap hallgattam, és ma is vele keltek a gondolataim.

Fizikailag is mindig utazó ember voltam, akkor is, mikor csak közelre mentem. Nagyon leköt az ablakon való kibámulás, csak nézni, befogadni a tájakat, házakat, embereket, és a rengeteg útjelzőt, útszélet, ami a szemem elé kerül. Csak asszociálni szélesen és szabadon. Egy-egy másodpercre megpillantott életképek egész történetet kerekítettek a képzeletemben. (Különösen a baranyai és völgységi falujáró buszok maszatos ablakára tapadva.)

Szerencsém volt, mert a családnak, kórusoknak, tánccsoportoknak köszönhetően már elég fiatalon sok felé járhattam belföldön és külföldön is. Az első útlevelem két és fél éves koromban készült, még Magyar Népköztársaság felirattal a borítóján. A gimnáziumot is három napos hiányzással indítottam, mert épp Felvidéket jártam be a nagymamámmal; míg a többiek ismerkedtek egymással meg az új iskolával, én a régi lengyel-magyar határon bámultam a hegyeket meg a felhőket.

Stoppoltam is sokat, néha visszagondolva elszörnyedek, milyen bátran ültem be idegen autókba, és soha nem esett semmi bajom. De szerettem a kalandosságát, mert a cél adott volt, tudtam hova megyek, de hogy hogyan és kivel találkozom, az talány maradt. Meg eleve, ahogy elkezdtem stoppolni: egy táncos barát tanított meg rá, akit a jelentős korkülönbség ellenére meglehetősen kedveltem akkor. A hatalmas Bóly-Mohács távolságot tettük meg egyszer kora éjszaka valami rendezvény után. Hogy miért nem ültünk buszra, arra már nem emlékszem. De a magyarázatára, hogy a kanyarokhoz meg az éjszakai világításhoz, fényviszonyokhoz képest hol érdemes állni, arra élénken. És stoppoltam aztán még évekig, eleinte még rá gondolva. Később meg már másra.

Utaznék még sokat, és utazunk is, amennyit csak lehet három töpörödött törpördöggel, de hosszú utak, távoli álomcélok most egy kicsit váratnak még magukra. Főleg vad északi tájakra vágyom, mint mondjuk Wales, Izland, Grönland. (Szóval komáltam Walter Mitty filmbéli utazásait.) És persze mindig jó zenékkel megspékelve. Erdély hegyei és dombjai például teljesen összekapcsolódtak bennem a walkman-en hallgatott breton és skót dudamuzsikával, ami a világzene hullámain akkoriban beevezett hozzám.

Jó dolog a sok utazás, mert az ember megismerheti a Másholt. A Másikat. (Olyan wittgensteini értelemben.) Embert, kultúrát, gondolkodásmódot, sajátos szellemmel bíró helyet. És persze rajta keresztül önmagát. A legizgalmasabb a befelé, az önmagunk bolygójának közepén át való utazás vezet. Ezért fogott meg ez a dal, ezért népszerűek az utazós könyvek és filmek, meg a caminózás. Mert mindig az a kérdés, mi lesz a túloldalon? Ki leszek a túloldalon?

Ha átmegyek a mélyben kavargó, állandó mozgásban lévő forró magmán, mi ég el bennem, mi ötvöződik, mi kovácsolódik a tűzben? Ki leszek azután?

Elég erős vagyok, hogy átmenjek a sötéten, a lényem alján lévő fájdalommal? És hogy még azon is túl menjek? Már kifelé az új,de még ismeretlen felé?

Ezért nehéz elindulni. Mert pontosan tudjuk, milyen kockázatos jelenlegi énünkre, életállapotunkra nézve. “Veszélyes dolog kilépni az útra, Frodó!” De ha nem adjuk fel, ha uraljuk a félelmet, kétségbeesést, fáradtságot és bizonytalanságot, akkor sokszorosan betérül a kezdetben (és menet közben folyamatosan) befektetett energia.

Akkor igazi születések és újjászületések jönnek útjaink végén. És már nem fog számítani, hogy mi indultunk-e, magunk tettük-e meg, vagy az út hívott minket, hogy csak hagytuk-e magunkat, hogy elsodorjon, átmosson, ami kell. A lényeg az új kezdet lesz, ami a régi halála után van.

Egy úton járunk mind. Te épp merre?