Két héttel ezelőtt a budapesti Egy hajóban evezünk! – Vallásközi Beharangozó Fesztiválon jártam. Egy négyalkalmas rendezvénysorozat első, felütés-jellegű napja volt ez. A vallásközi párbeszéd minden érzékszervvel fogható volt. A hangulat otthonos. Olyan típusú találkozásokban volt részem, amikor őszinte kíváncsisággal fordulva a másik világa felé megérthetek belőle egy szeletet, önmagamba visszatérve pedig megerősödik a saját identitásom.

Nagy izgalommal utaztam több okból is. Egyrészt hatalmas zuhé volt az autópályán, nagyon kellett figyelnem, és izgultam is, hogy el fogok késni. Utálok késni. Olyan tiszteletlenség az időt pazarolni, azt nem lehet visszaadni – se másnak, se magamnak. Másrészt, mert ekkor találkoztam először élőben Perintfalvi Ritával, és hajlamos vagyok a távolból túlspilázni az általam tisztelt embereket. Elfelejteni, hogy ők sem mások, mint én. (Pedig: “Szeresd felebarátodat, mert olyan, mint te.”) Mivel főszervező volt, sejtettem, hogy jobb dolga is lesz, mint velem órákon keresztül értekezni, de váltottunk pár szót, és igen, tényleg sima ember, nem pedig egy utánozhatatlan, elérhetetlen, tökéletes ikon.

Megerősítő párbeszéd

Az élő könyvtárban érdekes beszélgetésekre volt lehetőség. Bár több idő lett volna!

Dr. Varga Gyöngyivel, evangélikus biblikum-professzorral különösen személyes lett a találkozás. (Az ő cikkét erről a napról itt találjátok.) Arról beszélgettünk, hogy a piramis-szerű, hierarchikus berendezkedéssel szemben, ami a férfiakra jellemző, a nők inkább képviseljék a kör-forma közösségi berendezkedésüket. Akkor is, ha sok férfi számára ez ijesztő. Meg akkor is, ha ez a nehezebb, hosszabb út. Mert ha beleállunk a férfiakkal szembeni harcba az alfaságért, akkor pont azt veszítjük el, ami a sajátunk. Lehet, hogy lerombolunk egy rossz rendszert, de utána csak ugyanolyat fogunk tudni létrehozni mi is. Jobb, ha nem férfimódra csapunk vissza, hanem őrizzük azt a női szemléletet és kommunikációt, amit hiánynak érzünk a jelenlegi rendszerekben.

Bárdosi Évával a frusztrált hivatásokról beszélgettünk. Hogy mit is kezd az ember lánya, ha olyasmire érez Istentől való elhívást, ami abban a történelmi helyzetben nem elérhető a nők számára? Mikor ő volt 17 évesen hívást érzett a szolgálatra, még ministrálni sem engedték a lányokat, de az akkor lelki vezetője azt tanácsolta, tartson ki, és döngesse az ajtókat, ha úgy érzi. Később viszont sokan kétségbe vonták őt, olyan is volt, aki paphoz, pszichiáterhez, ördögűzőhöz akarta küldeni.

Személyesen érintett, amit mesélt, én is kaptam olyan választ 17 évesen, mikor azt gondoltam, egyszer diakonissza leszek, hogy Isten nem hív olyanra, ami épp nincs az egyházban. Ezt már akkor sem értettem, hiszen akkor honnan indulnának a változások? Azóta meg már persze Ferenc pápa beszél a korakeresztény gyakorlatnak is megfelelő diakonissza-szolgálat lehetséges helyéről. Talán nem érem meg, fogalmam sincs, mi lesz, de azért jó jelző, hogy nem gondolkodhatunk egydimenziós módon a lehetőségekről. Inkább csak menjünk, mint Éva is tette 80 éven át, és keressük a vágyott célt az éppen lehetséges formában. Nem az a kérdés, hogy a mostani egyház-, vallás-, vagy közösségképben milyen szerepet tudnék elfogadni. Inkább képzeljem el, ha bármit lehetne, mit csinálnék? Aztán induljak el feléje, és mire odaérek, jobban látom majd a helyet, a formát, ami akkor sem lenne pont olyan, amilyennek messziről látszik, ha már most létezne.

Éva és Gyöngyi sokat segítettek a jelenlegi tipródásomban. Mert nagyon élvezem, hogy újra tanulhatom a teológiát, de őszintén fogalmam sincs, hogy milyen céllal is teszem ezt. És ez nagyon frusztrálja a tervezni szerető agyamat.

Vallásközi párbeszéd

Bojtor Johanna története igazán betalált a szívembe. Szekuláris családban nőtt föl, és 18 éves volt, mikor rájött zsidó származására, és hogy a szülei megjárták a haláltáborokat. (Az édesanyja kétszer is volt Auschwitzban.) Elmesélte, hogy a deportálások után született generációval szemben a teljes tabusítás és tagadás stratégiája az általános. Így próbálták a túlélők védeni gyerekeiket, meg valahol saját magukat is.

Johanna is csak fiatal felnőttként kezdett el tapogatózni a zsidó származása és kultúrája irányában; Istenkeresésében megjárta a Dohány utcai zsinagógát is, keresztény felekezeteket is, végül egy progresszív zsidó közösségben talált otthonra. A családjával történteket helyén kezelni hosszú tanulási folyamat volt: az édesapjával alig tudott beszélni, de élete vége felé az édesanyja már elkezdett mesélni, voltak együtt zsinagógában is. Vele mindenképp szeretném folytatni a beszélgetést, el is kértem az email-címét. Azt hiszem, tudna mit mondani a saját transzgenerációsan örökölt traumáim feldolgozásához.

Beszélgettem még vegyes vallású (zsidó és unitárius) házaspárból a feleséggel a különbözőségeik elfogadásáról, és magyar muszlim lánnyal az iszlám vallás alapjairól. Volt fairplay-foci a felekezetek csapatai között, vallásközi activity a fogalmakkal, amiket nehéz szavakba önteni, koncert Guessous-Majda Máriától, majd Klein Judittól, stand-up Kövesdi Miklós evangélikus humoristától.

És persze bölcs, biztató szavak a szervező közösségek vezetőitől. Különösen szerettem Iványi Gábor gondolatait a hajó szimbólumáról, ami mindhárom ábrahámi vallásban fontos szimbólum. És ami nem baj, ha zátonyra fut, eltörik, a lényeg, hogy akik benne ülnek, éljenek, és tudjanak együtt evezni.

A végére elfáradtunk, megéheztünk. Ezért kaptunk halal módra készített gyros-t és kóser flódnit.

Fűszeres epizód

Külön meglepetés-íz volt az egyik helyszíni biztonsági őr. Amikor várakoztam az egyik élő könyvre, odajött hozzám, és megkérdezte, hogy elmúltam-e már 18 éves? Annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam mást kibökni, mit hogy persze. Elkezdett nevetni, hogy ne haragudjak, meg ő csak viccelt, és hogy mennyire elpirultam. Aztán elment, én meg értelmezni se tudtam az epizódot. Később újra odajött a kopasz fejével, szekrény méretű vállaival, meg az ötven évével, hogy ugye nincs harag, és ha megengedem, hogy szemtelen legyen, akkor még azt szeretné elmondani, hogy nagyon csinos vagyok. Na, ez már kimondottan vicces volt. Meg jól is esett, akárcsak az a kézcsók, amit még megejtett az ajtóban, mikor a végén hazaindultam. : ) Jó nőnek éreztem magam, ez a lényeg!

Folytatás

A rendezvénysorozat főszervezője a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesülete, együttműködő partnereik a Szim Shalom Progresszív Zsidó Hitközség, a Magyarországi Muszlimok Egyháza, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség és a National Democratic Institute Hungary. Még három alkalmat terveznek:

• November 5-én: Vallások az erőszak és a gyűlöletbeszéd ellen.
• December 10-én: Vallások szerepe az etnikai és nemi alapú megkülönböztetés felszámolásában és a szegénység gyógyításában.
• Január 14-én: Vallások az elfogadásért és a szabadságért.

Én megyek. Hozzak akkor is beszámolót?