Új szó jelent meg tavaly a magyar nyelvben és gondolkodásban, az angol filter bubble fordításaként. De mi is a véleménybuborék, és jó-e vagy rossz?

A fogalom megalkotója, Eli Pariser, szemére veti a közösségi média szereplőinek, hogy a tartalommegjelenítési algoritmusok – figyelembe véve a korábbi tevékenységeinket, kereséseinket, kattintásainkat – csak a véleményünkkel egyező tartalmakat mutatják meg nekünk. (A linkelt TED magyar felirat-fordítója a szűrőburok kifejezést használta, de tavaly a legtöbb médiumban már a véleménybuborék, esetleg filterbuborék szavakkal találkozhattatok.)

Vegyesek az érzéseim a jelenséggel kapcsolatban.

Mit jelent ez számunkra?

Túl azon, hogy ha nem kattintunk rá azonnal egy ismerős által megosztott cikkre, akkor később már esetleg meg sem találjuk. Mert van túl, ez azért nem csak az internet működéséről szól. Amúgy is van a fejünkben egyfajta szűrő, és szívesebben vesszük észre a velünk egyező véleményeket az intelligens algoritmusok nélkül is. (Kicsit, mint a koktélparti-effektus: akármekkora a háttérzaj, a számunkra fontos szavakat, például a nevünket kiemeli az agy a többi közül.)

Az erősen szelektív gondolkodást és figyelést károsnak tartom, mert könnyen egyoldalúak maradunk, sosem lépünk túl a sztereotípiákon, pedig a valóság mindig árnyaltabb. Ráadásul táplálja az arroganciát, hogy mindig igazam van, és a tévedést, hogy az emberek többsége velem ért egyet. Én legalábbis jobban kedvelem az emberi biodiverzitást, mások megfogalmazásain csiszolni a sajátomat, és kifejezetten szeretem, ha valaki nem ért velem egyet. (Bár ezzel talán egyedül vagyok.)

Másfelől megértem, miért működik így az agy. Mióta a hírek gyorsabban száguldanak, jobban félünk a gyerekrablóktól, földrengésektől, terrortámadásoktól, pedig a közvetlen környezetünkben nem történt több, mint “annak idején”. Szembesülünk a sok tragédiával, és a látott, hallott hírek megteszik a hatásukat. Talán tényleg nem akarok tudni mindenről. Talán nincs szükségem a mindennapos pánikkeltésre, és anélkül is tudom, hogy Afrikában éheznek a gyerekek, hogy minden nap megnézném az összes friss fotót róluk. Millió probléma van, és egyiket sem akarom elbagatellizálni, ezek mind fontos témák az emberségünk, emberiségünk szempontjából, de akkor sem tudok mindent személyesen megoldani. Nincs minden kérdésre válaszom.

Mind burokban élünk

Amire tényleg hatással vagyunk, az a közvetlen környezetünk. És ami azon túl van, elképesztően más tud lenni, nem kell ehhez nagyon messzire menni. Nekem például elég Budapestig, hogy kultúrsokkban részesüljek, és szembesüljek olyan, mások számára mindennapi problémával, amiről nekem nem hogy elképzelésem, de tudomásom sincs. Le kéne bontanunk mindezt? Lehetséges egyáltalán?

Meddig tartsuk fenn a védett közeget, mondjuk a gyerekek esetében? Annak idején, ha kisbaba született a családban, Mami nagyon szigorúan betartotta a hat hetes látogatási tilalmat a kisbaba védelmének érdekében, senkihez nem mentünk, nehogy idegen szagokat, arcokat, bacikat vigyünk. De ugyanez a kérdés, hogy mikor alszik először máshol egy kisgyerek, vagy hogy mennyire válogatom meg, hogy kivel mennyi időt töltsön. (Főleg azok közül, akik tőlünk nagyon eltérően kezelik a dolgokat.) Érdekes megfigyelni, mennyire gyorsan változik manapság ennek a gyerek-buroknak a “normális” határa. A sokgenerációs családok idejében eleve többféle emberrel volt minden gyerek napi kapcsolatban. A nukleáris család viszont már jobban kézben tartja akár a nagyszülőket is. A kétkeresős kényszer pedig megnövelte a korai intézményesítés elfogadottságát, sőt szocializációs elvárását. (Holott egy kisebb oviban pont annyi gyerek van egy csoportban, mint egy tág családban.)

Egyensúlykeresés

A legjobb talán valamiféle félig-áteresztő hártya, hogy lássunk szélesen, de ne mélyedjünk bele olyasmibe, ami nem visz előre, kizárólag stresszel. Ezért is szeretem a rádiót, mert a legtöbb hír elhangzik, még ha csatornától függő politikai egyoldalúsággal is, de ha fontosnak tartom, megkereshetem a másik szemszöget. És a vizualitás hiánya miatt sem annyira manipulatív vagy sokkoló.

Nem akarok vak lenni az emberek problémájára, akárhol éljenek. Se süket a tőlem eltérő véleményekre. De a felszínességet nem kedvelem, és a valódi találkozáshoz idő kell és figyelem. A valódi hatóköröm igen szűk, leginkább csak magamra érvényes. Ugyanakkor ha kialakítok egy önazonosan boldog, helyben hatékony, másokat elfogadó életet, hiszem, hogy hatásláncolatot indítok el minden döntésemmel akkor is, ha nem tudtam kitörni önnön buborékomból.

Néha pedig magamat, a saját gondolataimat sem árt szűrni. A kishitű, bántani akaró belső hangokat, vagy pont azokat, amik mentesíteni akarnak a felelősség alól. Ilyenkor, böjtben talán nagyon is időszerű lemondani némelyik én-részünk szavairól. Nálam például önterrorizmus-, és perfekcionizmus-böjt van, hogy jobban halljam a támogató, elfogadva szeretős szavakat.

Te mit hagynál most buborékon kívül? Mire fókuszálnál helyette?