Abban a XXI. században, amikor szidjuk a fiatalokat, hogy egész nap csak kütyüznek, a saját online töltött óráinkat meg nem szívesen mérjük meg vagy valljuk be, abban a korban és kultúrában vajon mi az emberi közösség jövője? Zuckerberg szerint ez valahol a facebook új küldetése: a valódi virtuális közösség.

A mi esetünkben, az első blogszülinapos kérdőívben is előkerült többeknél, hogy az Advent-folyamhoz kapcsolódó zárt csoportban könnyebb volt beszélgetni, mint nyilvánosan a honlapon vagy az Asszonyszövet facebook-oldalán. Persze érthető, hiszen sokszor személyes, belső, akár intim témákat is megejtünk, és az ember nem tereget ki akármit a nyílt webre.

Másfelől viszont érdekes, hogy a zárt fórumok többségén ugyanúgy idegenekkel vagy távoli ismerősökkel osztozunk a csoport-tagságon; fizikailag talán sose találkoztunk, mégis a gyakori interakciókkal valahogy virtuálisan, de közeli ismerősökké válunk, akikkel megoszthatjuk a dolgainkat. Bár ez a csoport működésén, belső, vagy formális szabályzatán is múlik, mert gyengül ott a bizalom, ahonnan PrintScreen-nel vagy más módon kivisznek posztot, gondolatot, még ha név nélkül is. De ahol működik a tiszteletteljes csoporttitok, ott mintha tényleg ki tudna alakulni valamilyen virtuális közösség.

De közösség egyáltalán, ami virtuális?

Mégis mi a közösség? Ha valami konkrét cél elérésére szövetkezünk, azt inkább hívjuk csoportnak, de még ott is elindul valamiféle emberi kapcsolat-háló. Valamilyen közösségi társas viszony-rendszer. Én legalábbis így definiálnám, hiszen hivatalos közösség-fogalmat nem találni, vagy ha igen, sokkal inkább gondolnak a szótárak családra, falura/városra, osztályközösségre esetleg népre, államra. De a közösség sokkal inkább társas kapcsolódás úgy általában, semmint a hivatalos keret, ami összetartja.

Viszonylag egyszerű a helyzet, ha egy egyébként fizikailag is létező, élőben is gyakran találkozó, történettel bíró közösséget viszünk a virtuális térbe. Mert mondjuk ott könnyebb kommunikálni a családdal, barátokkal, tanuló-társakkal, ha épp nem egy helyen vagyunk. (Azért házon belül messengeren szólni, hogy kész az ebéd, talán túlzás. Bár mi is e-maileztünk már egymással a férjemmel egy asztal két oldalán ülve, de ott épp egy közös, csoportos munka folyt, a többiek száz kilométerekre, de mondandónk nekik is szólt. És így röhögtünk a helyzet bénaságán.) Persze el tudom képzelni, hogy csak az éteri kommunikáció nem elég, és ha elmaradnak a személyes találkozások, akkor elfogy a kapcsolat, fellazul a közösség.

És ha valami eleve ott jön létre, az lehet közösség? Nem csak csoport, ami facebook? És nem csak a neve miatt, de azért is, mert sokszor a közös cél, közös érdeklődési terület köt össze? De, azt hiszem, alapvetően igen. Ezek nagy része csak csoport. Mégis, a rengetegből, amiknek én is tagja vagyok (mert érdekel a lakberendezés, a bútorfestés, az intimtölcsér-használat, a kenyérsütés vagy a progresszív teológia, a wordpress-bűvölés, meg a motiváció, célkitűzés, komfortzóna-feszegetés), valahogy kiemelkedik ezekből pár, ahol nem vagyunk tizenezren, ahol személyes tapasztalatokat osztunk meg, ahol nincsenek trollok. Ahol jó az adminisztrátor! Szóval vannak ezek a virtuális helyek, ahol annyira jó lenni, hogy a csoport egy része spontán közösséggé kezd formálódni. Megalapoz az elfogadás tapasztalata a bizalomnak.

Virtuálisból fizikai kontakt

Igen, ezen a ponton gyakran megjelenik a fizikai találkozás igénye is. Mert képesek vagyunk elkezdeni kötődni a sosem látott emberekhez a profilképükön, a bepötyögött, megosztott gondolataikon keresztül, és vágyni kezdünk a megszokott formájú emberi kapcsolatra. A találkozóra, közös programra. És ha megtörténik, mintha már rég ismernénk egymást, mintha régi barátok évekkel ezelőtt felfüggesztett beszélgetését folytatnánk ott, ahol abbahagytunk. Kivéve, hogy nem régóta ismerjük egymást, barátok még nem vagyunk, az online beszélgetést pedig csak tegnap függesztettük fel.

Social media SWAT

Maga a felület, a platform szerintem nem közösségi. Bár nem is pontos a fordítás. (De ez csak szemantikai kérdés, ahogy a férjem szokta mondani, ha túllihegek bizonyos szóhasználatokat.) Szóval maga a média nem közösség. Nem helyettesíti a személyes kapcsolatokat. De eszközt adhat azok ápolására, vagy újak kialakulására. Ez lehetőség. Csak ott érintkezve másokkal, pótolva a valódi társaságot rövid távon talán működik, de az illúzióra ráismerve üresség-érzete, hiánya marad az embernek. Már ha felismeri a társaság illúzióját, és nem csak frusztrált, magányos, ki tudja, miért. Ez veszély. Áthidalja a fizikai távolságot, időeltolódást. Ez előny. De hiányzik a szöveg kontextusa, a non-verbális kommunikáció, az érintés, a szaglás, és nem árnyalnak eléggé az emotikonok. Ez hátrány.

Használat csak saját felelősségre?

Igen, talán ezt kéne ráírni. Mert eszköznek jó, ha nem nő túl rajtunk. Mint mondjuk a pénz is tette. Egyensúlyt találva nem merülünk el benne, nem felejtjük el, hogy azért az élet az offline. De hol az egyensúly? Talán Pilátus is ezt kérdezné ma, nem az igazságot. Kihívás, ez biztos. A mi kihívásunk. Nagyanyáinké meg a világháború volt. Én nem cserélnék. Inkább elfogadom a kihívást, és hallgatok a ti kérésetekre. Csinálunk zárt csoportot, megpróbáljuk, hátha lesz belőle virtuális női kör. Legyen ez kísérlet, hogy lehetséges-e. Ezen a linken tudsz csatlakozni.

Te találtál már közösségre, igazi kapcsolatra virtuális csoportban vagy térben?

virtuálisnőikör

Pin It on Pinterest