Aki máris aktívan követ hétről-hétre (Páran vagytok, én pedig nagyon hálás nektek!), észrevehette, hogy a múlt péntek kimaradt. Rendkívüli alkalom volt, ugyanis masszív három napom volt önmagamra. Ritka dolog, de nagyon fontos néha az a mennyiségi énidő, amikor nem csak levegőt venni van lehetőség, hanem valami minőségi dologgal való találkozásra, elmélyülésre is. Ráadásul nagyon meleg, otthonos közegben voltam, meglepő élmény volt addig ismeretlen, és nagyon is különböző nők között ilyen gyorsan elfogadó, szeretetteljes közösséget találni.

Szóval Budapesten jártam Vörös sátor aktivációs és képző workshopon. Ez így nagyon bonyolultan hangzik, mert nem igazán tudom lefordítani magyarra (Red Tent Activation & Certification Workshop). A hétvégét DeAnna Lam, egy amerikában élő, Jeruzsálemben felnőtt, anyai ágon kolozsvári származású hölgy tartotta, aki azon dolgozik, hogy a nők kapcsolatba kerüljenek a vérzésükön keresztül önmagukkal, és újra megtanulják ünnepelni a felnőtté váló lányokat.

A pénteki felvezető után magunk élhettünk át egy szép, szertartásokkal teli szombatnapot, a harmadik pedig a képzés napja volt, ahol többek között én is jogosultságot szereztem a középső workshop megtartására. Ennek szerepe, hogy felnőtt nők számára valamilyen módon bepótolja az elmaradt beavatási, köszöntő szertartást. Azzal a bennünk élő kislánnyal foglalkoztunk, akit nem fogadtak megfelelő ünnepélyességgel annak idején. A ceremónia részleteit természetesen elmesélni nincs értelme, viszont ígérem, ha érdekel, és ha én magam készen állok rá, fogsz még hallani róla, sőt, részed is lehet benne, ha szeretnéd. 🙂 A bennem megfogalmazódott gondolatokról viszont szívesen mesélek itt is.

A holdnapjaik idején közösen elvonuló indián asszonyok történetét nem most hallottam először. De eddig nem igazán gondoltam bele, mit is jelent ez a lehetőség, hozzáállás egy közösségben. Ha van egy hely, ahol elkülönülést találhatnak ilyenkor a nők, az azt is jelenti, hogy erre a pár napra a közösség átvesz tőlük minden feladatot, amit egyébként ellátnak. Gondoskodnak róluk, dolgoznak helyettük, hogy legyen idejük más módon szolgálni a törzset. Sok kultúrában ugyanis az ilyenkor összegyűlt nőket sámánként, tanítóként, prófétaként tisztelték: útmutatást, jövendölést, álmokat kértek tőlük személyes és közösségi kérdésekben. A tanításuk, álmaik szinte törvénnyé váltak, mert úgy tartották, a világok közötti fátyol egy nő számára vérzésekor a legvékonyabb.

Micsoda tiszteletről mesél ez, nem? És milyen távol áll a néven nevezhetetlen “azok a napok”-tól, meg a reklámokban látható kék vértől! (És hogy ne is vegyük észre, menjen a 7/24, mert ez is egy olyan nap, mint a többi. The show must go on. És ne hisztizz, ezek csak hormonok!) Az én kultúrámban inkább a tabu a jellemző, semmint a tisztelet. De mint minden változást, ezt is magamon tudom elkezdeni: nekem kell tisztelnem és megismernem a ciklusomból adódó változásaimat. Lehetővé tenni a még megvalósítható nyugalmat, elvonulást, spiritualitás felé fordulást. Komolyan venni a saját próféciáimat.

DeAnna mesélte, hogy amerikai kutatók felfedezték, a menstruációs vérben sokkal több őssejt van, mint a köldökzsinórvérben, és hogy az USA-ban már vannak menstruációs vért gyűjtő vérbankok. És mi erre az ember első reakciója? Fúj, de undorító! De miért is? Ha csak nincs az embernek hemofóbiája, nem undorodik a saját vérétől. Ha véletlenül megvágja magát, gondolkodás nélkül lenyalja a sebet. A méh belső, vérben gazdag nyálkahártyája, ami menstruációkor leválik, azért jön létre, hogy megtermékenyülés esetén a magzat tápanyagává váljon. Gondolja ezt bárki is visszataszítónak? Nem. Amíg belül van. De miért válik azzá, ha kijön a testemből? Az a sejtésem, hogy az egyik ok az, az ember nem tud mit kezdeni a ténnyel, hogy a nő vérzik, de nem vagyunk beteg, nem sérült meg. Nem fér a fejünkbe az egészséges vérzés gondolata. De hogy is férhetne bele, ezt nem az eszünk felől kéne megközelítenünk. De hát hiába, a XXI. szd nem a zsigeri intelligencia kora.

(A másik sejtésem pedig, hogy nem találkozunk vele természetes formájában, csak olyan intimhigiéniai termékeken, ahol már tényleg nem túl guszti a sok kémiai anyaggal való érintkezéstől meg a levegőn meginduló bomlástól.)

A hozzáállásunkról talán leginkább a szóhasználatunk árulkodik. A menstruációt nem szeretem, annyira orvosi kifejezés, eltávolító (akárcsak a vagina, pénisz és társai). A havibaj nagyon negatív. A megvan, megjött így, alany nélkül csak a tabut erősíti. A mikulásozás nevetséges. A piros betűs nap és a pünkösd már utal az ünnepre, de ezeket élő ember szájából még nem hallottam, csak olvasva pedig nem tudom eldönteni, szarkasztikus-e vagy sem. A vérzés már jó, bár kissé tárgyilagos. A holdnap, holdidő, virágzás szép, de még nagyon idegen, szerintem a többség nem is értené.

Te hogy szereted nevezni?

vörös sátor (2)

Pin It on Pinterest