Nem titok, hogy a meddőségnek nem csak egészségügyi, hanem lelki okai is lehetnek. De mégis mi köze lehet ehhez egy játékmackónak? Ha még emlékeztek, tavasszal hét macinak kerestem új otthont. Jelentem, azóta mind elkeltek, új tulajdonost gazdagítanak. Mind jó helyre kerültek, de hármuknak valóban különös szerep jut: ők beköltöztek a CsillagKuckóba.

Találkozás

Júliusban voltam Budapesten Varga Katkánál, akivel együtt voltunk tavaly vörös sátrazni, és aki a CsillagKuckó Alternatív Termékenységi Központ megálmodója, házigazdája, mentálhigiénés szakembere. Ott volt Kovács Kriszta, a Hoppjuliska kreatívja is, ő ugyanis pár évvel ezelőtt a saját mackóját indította útnak, kicsit hasonlóan, mint én, de kifejezetten gyermekáldásra váróknak.

Bár Katkával csak másodszor találkoztam, Krisztával pedig most először, mégis megjelent a női kör bűvös ereje: könnyen beszéltünk rögtön mély élményekről, hiszen ott volt köztünk a közös sors hatalma, hogy mindhárman küzdöttünk meddőséggel. Órákon keresztül csak meséltünk egymásnak a régi fájdalmakról, küzdelmekről, anyai mintákról, a saját anyaságunk kibontakozásáról és nehézségeiről, mire egyáltalán eljutottunk a mackókig. Áldott nap volt.

A CsillagKuckó

A mackóim mostantól a CsillagKuckóhoz tartoznak, ahol a termékenység körüli problémákhoz kaphatnak (az orvosi segítség mellé) a nők és párok sokféle testi-lelki támogatást. Fontosnak tartom Katka munkáját, hiszen a meddőségnek sokszor nem csak testi okai vannak, annyi minden befolyásolhat, amit nem az orvostudomány tud megoldani. A legtöbbször persze valóban társul a belső okok mellé valamilyen testi betegség, esetleg tünetcsoport, de ha ezek orvoslása már folyamatban van, akkor is megterhelő lehet a meddőség tudata, a sokadik lombikprogram, a hormonális változások, vagy csak az érzés, hogy egyedül vagyok a terhemmel. Ezekben segíthet a CsillagKuckó személyközpontú szemlélete, kísérő attitűdje, sokféle szakembere és támogató csoportjai.

És ez lesz mostantól a mackók küldetése, munkája is. Katka fogja koordinálni, a pontos rendszer nála lesz hamarosan elérhető, ő kíséri tovább a projektet. De a lényeg, hogy aki szeretné, aki úgy érzi, valamilyen módon segíthet neki ebben az időszakban egy kedves mackó, az megkaphatja majd valamelyiket. Hogy hogyan segít, nem tudhatom. Ez nem garanciás varázslat. Inkább valami mélyen, talán megfogalmazhatatlanul elbújó gát, aminek a megoldását a mackó valahogy megjelenítheti. Valószínűleg mindenkinek mást jelent majd. (Egyébként a magzatként elvesztett ikertestvérek gyászához is gyakran használnak így mackót.)

Az én történetem

Hogy nekem mit jelentettek pont ezek a mackók? Öt évig voltunk a férjemmel meddők. Tudtuk, hogy mi a baj: nekem van nem tipikus PCOS-em, amit többféle módon próbáltunk megoldani a dokimmal. Végül a laparoszkópiás-lézeres műtét lett a megoldás, de nem akart rögtön felvagdosással kezdeni, ezért is húzódott ilyen sokáig. Másrészt talán mégsem csak ez volt a megoldás. A műtét utáni következő ciklusban ugyanis valóban megfogant a legnagyobb lányunk, Zs, de 10 hónappal később már újra ott voltak a petefészkeimben a kis ciszták, viszont érdekes módon többet nem voltak útban. Második és harmadik lányunk minden gond és beavatkozás nélkül, gyorsan érkezett, amikor terveztük. (É négy hónap próbálkozás után, R pedig az első adandó alkalommal beköltözött a méhembe.)

Vajon mi lehetett előtte? Mit hurcoltam magammal, aminek elengedését a sikeres műtéthez kötöttem? Mit fordítottam a mackókba? Mert a meddő évek alatt kezdtem őket gyűjteni, és a textiljáték-készítő szakmát is ez alatt tanultam ki, szent küldetésemnek hittem, hogy szerethető, igazi babákkal és mackókkal árasszam el a világ gyerekeit. Igen, ez a három, aki a Csillagkuckóba költözött, pont az én kezem munkája. A megformálásukkal, szeretésükkel, dédelgetésükkel szépen lassan kiadtam magamból a belső akadályokat.

Egy régi szerelmet. Egy 16 éves koromban kibontakozó, meghatározó, plátói szerelmet, amit jó tíz évig hurcoltam magammal, hogy mi lett volna? Ha akkor elmondom neki, hogy vágyom rá, legalább egyszer felvállalva az évek alatt. Ha ő a rólam való sejtését nem a húgától kérdezni meg, mert nem neki meséltem el, hanem az öccsének. Ha ő újra és újra visszatérve nem barátkozik szerintem túlságosan az én húgommal is, hogy ezzel féltékennyé és dacossá tegyen engem. Ha egy fájdalmas szakítás utáni vigasztalásban, a Mecsekoldalban, a napon ketten heverve ő megérzi a hozzá való bújásomban a szeretés vágyát. Ha akkor meghallja a kimondott szavak (hogy nekem most nem kell senki) mögötti, belül dübörgő kiáltást (hogy de te igen, te most is kellenél, ha látnál). Ha nem hittem volna még évekig, hallva az élete sorsát, hogy őt mégis, csakis kizárólag én tudtam volna megmenteni. És ha – már házasként – olykor vele álmodva nem borult volna ki bennem a kétely, hogy talán nem a megfelelő ember mellett vagyok. Ha nem fantáziáltam volna az elképzelt tragédiát, hogy megkeresném, találkoznánk, egymásba gabalyodnánk, és a férjemtől nem, de tőle megfogannék. Aztán mégis elkopott. Már csak fantázia volt, egy emlékkép, aki a régbe veszve talán már messze került az akkor megtapasztalt valóságtól, ahogy a nosztalgia fényesre idealizálta bennem, és már nem is arra emlékeztem, aki valójában volt, hanem amilyennek tudni akartam. Aki talán sosem létezett.

És egy rég megbocsátásra váró vétket. A családom abortusz-túlélő voltát. Hogy anyai dédanyám, miután jó sváb asszony módjára szült egy fiút, már nem akart többet. Hogy ki tudja, hány magzatot hajtott el, mikor kötőtűvel böködte magát. És hogy ennek ellenére maradt életben és született meg a nagymamám. (Bár a bal karja béna lett, azt eltalálta a dédi.) Hogy a “van gyerek és van lány”-módon gondolkodó dédanyám, aki matrónaként uralkodott a családon, csupa lányunokát kapott, és dédunokából is csak két fiút, de hét lányt. Hogy minket csak kis kurváknak tartott, akik csak viszik a pénzt. És a félelmet, hogy bár minket a szüleim akartak, és sok gyereket is akartak, hangsúlyozva önmaguknak is, hogy ők nem olyanok, mint a dédi, de ezzel valahol mélyen elültetve a félelmet, hogy ha nem akarnának, akkor én se lennék? Hogy náluk van az életem feletti uralom, és ha nem olyan vagyok, mint ők várják, akkor majd vajon elvetnek utólag? És én is olyan anya leszek? Aki csak akkor fogad el, ha megfelelnek az elvárásainak? Ez még nem kopott el. De elkezdődött. Talán egyszer létezik majd egy olyan, jövőbeli én, aki már szabad a tehertől. Hogy a lányaim már ne vigyék tovább.

Ezekről meséltem aznap Katkának és Krisztának. És talán hasonlóan mélyen rejtőző botlóköveket találnak majd a mackók ideiglenes gazdái magukban. Én útjára engedtem őket, a többi már nem rajtam múlik.

Te találtál már belső gátra formát egy kedves tárgyban?